Gubcsi Lajos: Hall még valaki?! – Az Ismeretlen Ellenségnek

Ha egy szóban kellene összefoglalnom legújabb köteted lényegét, esszenciáját, azt mondanám: lélekmagma.

Bár az eddigieknél rövidebb munkáról van szó, mégis úgy érzem, a mennyiség ez esetben sem csorbította a minőséget, sőt a rövidség, tömörség, még keményebbé, kontrasztosabbá, élesebbé,

világosabbá teszi mindazt, amit láttatni akarsz.

Érzek benne valami olyat is, ami merőben más, merőben új, sőt fölötte áll az eddigieknek. A megélt sors bölcsessége, felülemelkedettsége, távolságtartása, vagy éppen közelítése az, amely kiérzik az indító kérdésfelvetésektől kezdve a spirituális-érzéki gondolatszövésen át a summázatig.

A jelenlegi bezártsági, bizonytalansági helyzet olyan feszültségeket indukál az emberben, mindannyiónkban, amit azonban nagyon nehéz megfogni, megfogalmazni, szavakba önteni. Ez neked a legújabb kötetedben minden eddiginél magasabb szinten és felfokozottabb érzelmi hőfokon, bár mégis mértékletes visszafogottsággal, sikerült. Egy rendkívül érett, kifinomult, egyszersmind felelősségteljességet tükröző gondolatfolyam formájában fogalmazod meg azt a belülről feszítő életérzést, a tehetetlenség, a félelem, a meghatározottság, a bezártság élethelyzetében vergődő ember életérzését, amelyet egyszerű szavakkal nehéz kifejezni. Csak különleges idegvégződések érzékenységével megáldott költői véna tudja letapogatni, leképezni és elénk tárni mindazt a megfoghatatlant, amit mindannyian átélünk ezekben a napokban.

Itt és most íme az ember (ecce homo). A ma embere, aki azt hiszi elbizakodottságában, hogy mindenre képes, és mindennek az ellenkezőjére is, ezért legyőzhetetlen. S mégis most azt éljük meg, hogy legyőzhetetlenségünk nagyon is sebezhető.

Gondolataid, érzéseid mindannyiunk ki nem mondott gondolatai. Szánkba adod, amit mindannyian legbelül érzünk, de nem vagyunk képesek szavakba önteni. Csak félrecsúszott mondatokba, pótcselekményekbe, sóhajokba szökik fel belőlünk. Ezért teremtette a Jóisten a költőt, hogy helyettünk is kimondja a kimondhatatlant.

Annyira szürreálissá vált mindaz, ami körülvesz bennünket, annyira kifordult magából a valóságunk, annyira lidércnyomásra, delíriumos rémálomra hasonlít az, amibe belepottyantunk, ami közepette élnünk kell a hétköznapjainkat, annyira nem tudjuk, meddig, hogyan, miért, hogy szinte belénk szorul, belénk sül a szó, és állunk tétován, megrökönyödve, várva a megváltást. Embert, jellemet próbáló, formáló időszak ez, amikor ki-ki megmutatja magát, akaratlanul is, igazi arcát nem tudván leplezni. Tűrő- és alkalmazkodóképességünk, sőt segítőkészségünk nap mint nap próbára tétetik.

Előhívódik, mint a hajdani, mára már elévültté vált fotón a fehér és a fekete, a fény és árnyék, ahol a kontrasztok élesen szétválnak. A szeretetnek, szerelemnek, családnak, barátságnak soha nincs nagyobb jelentősége, mint ilyenkor. Tudni hová tartozunk, mibe, kibe kapaszkodhatunk. Csak ez képes megtartani.

A próza, a vers, a verspróza vagy prózavers egymásba kapaszkodva, összefonódva, szinte zenélve, egymásra rímelve vagy feleselve, alkotja ezt a pandémia kori, zseniálisan okos és szép gondolatfolyamot, amelyben a bezártság, a mulandóság, a hiábavalóság érzésének felerősödése indukálja a nagy sorskérdésekre való válaszkeresést, miközben a képzelet mind magasabb régiók felé és mind messzebbre szárnyal, amelynek borongósságát olykor fanyar humor, keserédes melankólia, játékos allegóriák, szójátékok, képzelettársítások oldják, cizellálják, s teszik derűsebbé, bizakodóvá.

Nagyon mélyről fakadó hangok, érzéshullámok ezek, mintha a lélek legbensőbb, legérzékenyebb rétegei, rezdülései, magmatikus forrongásai törnének a felszínre, megpróbálva kibontani a mindent

elfedő felszíni kéreg alól a lényeget, az élet korok és idők feletti lényegét, amely minden szenvedély forrása és táplálója, amelyben ott van a lét és nemlét, a fájdalom és öröm, az elmúlás és feltámadás, a szürreális és valós, amely végül is mindig ugyanahhoz a kiindulóponthoz tér vissza, a szerelem és szeretet, a család, az otthon és a haza éltető erejéhez és fontosságához. Ennél a pontnál visszautalhatunk nagy költőnk, Petőfi, szállóigévé vált verssorára, miszerint „haza és szerelem, e kettő kell nekem”, majd konklúzióként Madách soraira, hogy „ember küzdj és bízva bízzál”. Ezek a soha el nem évülő gondolatok kapnak e kötetben is ismét sajátos színt és aktualitást, megerősítést és a jelen helyzethez igazodó újabb dimenziókat. Érett, erőteljes, elkötelezett ez a hang, amely a maga természetességében, mesterkéletlenül szólal meg, s minden zord dilemma, sötét előérzet ellenére optimista kicsengésű, bizakodó, reménykedő, reménykeltő.

Az írásokhoz Salvador Dali képei adnak képi és hangulati illusztrációt a gondolati és lelki rokonság valamiféle különös szimbiózisát hozva létre, ráerősítve a költői formába öntött, erős érzelmi töltetű, filozofikus, meditáló, egyben nagyon is valós mondanivalóra.

Varga Bótos Anna