Mohács felé közeledünk, az 500. évfordulóhoz 2026-ban. Mint egy térdre vágott pálca, úgy tört akkor ketté 1100 évünk éppen a közepén. Egy nagy, erős ország szakadt meg és szét. Azóta is nyögjük következményeit. 2026-ban meg fog jelenni a Tánc a pokol tornácán című könyvem digitális
változata az Országos Széchényi Könyvtárban. Arról a pokoli 13 évről, ami a Dózsa-polgárháború véráradatától Mohácsig, a kivérzésig vezetett.
2021 nyarán levelet írtam ennek kapcsán SZÉKELYFÖLDRE, a székelység eltökélt képviselőjének, Borsos Gézának Gyergyóba. Ezekkel a sorokkal szeretném zárni ezt a csaknem egy évtizede tartó havi ciklus-sorozatot. Kétségeim őszinték, mélyek, s bánt, hogy nem tudok biztosabbat mondani:
Csak végszó, s nem a vég szava.
"Igen, égünk a fájdalomtól, és nem tudjuk, hogyan volt lehetséges Mohács és az oda vezető út....
Egyrészt be vagyunk ide ékelve egyedül ellenséges érzületű mindenféle népek és nagyhatalmi érdekek közé. Ezen belül a germánokat - a régi frankokat, az osztrákok, bajorok őseit és utódait - zavarja, hogy ők mindig sajátjuknak képzelték el Pannóniát, a nyugati részt, mintha az lenne az ő gyepűjük. Emiatt túl hamar kerültünk fogságba, mint nemzet, erről szól a könyvem főleg.
Másrészt szívós nép vagyunk, hallgatag küzdelemre is képesek bármilyen mértékben - főleg elviselni mindent -, de nem vagyunk okosak. Az okos ember, nép és vezetői tudnak jó szövetséget kötni, és nem hull sokirányú árulás-sorozatokba a kompromisszum, megmarad a nagy és fő érdek. Nálunk ez sokszor elhullott, éppen, mert nem vagyunk számító érdek-nép, számolni sem szeretünk. Tűrünk, ha kell, áldozunk, de nincs végletesen tiszta nemzeti stratégiánk. Erről is szól a könyv.
Harmadrészt: a kettőből ered, hogy mindig könnyű volt kívülről belső árulókat találni, és máris kétfelé húzott a nép, a nemzet, az ország, a vezetésre hivatott rétege. Idegen érdekek szolgálói uralkodtak az elmúlt fél évezredben. Ez a fájdalom is jelen van a könyvemben.
Negyedrészt: ha a fenti három igaz, akkor nyilvánvaló, hogy eleve képtelenség volt áthidalni azt az iszonyatot, amit történetesen és speciálisan az egész 20. század ránk mért. Könyvemet érdemes végig olvasni. Túl hosszú az első, az 1514-es rész, de ott felvonul minden szereplő, aki majd "elhurcol" bennünket Mohácsig - ahonnan már nincs visszaút.
Nem állítom, hogy van benne optimista kicsengés, pedig az volna jellemző rám, utamra, egész életfelfogásomra. DE nem találtam indokot az optimista következtetésre.
Célom más volt: a történelem e kulcsidőszakát úgy bemutatni, hogy legalább lehessen azon gondolkodni: mi vezetett oda, és hogyan lehet megoldásokat keresni egy olyan helyzetben, amikor szinte nem is lehet, mert minden ellenünk determinált.
És itt mégis megjön az én optimizmusom, bár a könyvben ez már nincs benne: mégpedig az, hogy nemzeti és egyéni meggyőződésünket soha nem adhatjuk fel. Itt persze síkos az út: kinek a nemzeti meggyőződése az érvényes. Enyém, tiéd, övé, miénk...? S elindul az útvesztő, amelyből őszintén szólva csak személyes erőfeszítéseinkkel tudunk kijönni. S ha túl sokan akarjuk ugyanúgy, s ehhez véletlenül, bizonyos korszakokban vezetők is társulnak, akkor lehet, kialakulhat olyan következmény, hogy nyerésre áll a nemzet.
Fordítva nem működik. Senki nem mondhatja magáról, hogy nyerő helyzetbe hozza majd nemzetét, mert neki erre megvan az elképzelése. Hordószónokok, váteszek lázálma ez.
Vagyis egyéni tisztességből és alkotó erőből, az erre épülő családi összetartozásból, és sok-sok család, közösség történelmi folyamatokban kialakuló együttes tetteiből teremtődnek meg a feltételek ahhoz, hogy világosabban körvonalazódjon az út, és annak sikere. Nincsenek mindent megoldó hősök. Csak olyanok lehetnek, akiknek van érzékük a mélyben lappangó nemzeti érzések, érdekek, vágyak és célok felismerésére, megfogalmazására, és alkalmanként éppen őket bízza meg a sors, ha egyébként méltóak rá. Ha nem, akkor elsöpri őket is a törvény: egy nemzetet sikerre vezetni csak a nemzettel együtt, annak átfogó érdekeit szolgálva lehet.”
A képen a Honvéd Filharmonikusok a Himnusz előadására készülnek köszöntő szavaimmal.
