|
Gubcsi Lajos - SG Mindörökké
55 ÉV, TÖRETLEN LENDÜLET - tegnap volt az SG (Studium Generale) 55. évfordulós ünnepe. Idézem ex-elnöki, ott publikált gondolataimat - mert igen, erős közösségek tartanak fent bennünket most is. Hitük, tudásuk, megbecsülésük egymás iránt.
GUBCSI LAJOS:
Hol ér véget az örök – a Mindörökké SG?
55 évbe már néha bele szoktunk halni. A Studium Generale – a „Közgáz”, a Corvinus Egyetem országossá vált diákszervezete - viszont fénykorát éli, és egyre teljesebb. Középiskolásokat készítenek fel az egyetemi felvételre, ezerszámra, önzetlenül, megfeszített erővel. Eszme élteti, vagy az egyetemista összefogás ereje, esetleg inkább a gimisek vágya, hogy ők is azzá váljanak, amivé Ti – amivé mi egykor? Mindez együtt.
Mi, idősebb alumni tagok ámulattal figyeljük, mi is történik itt évtizedek óta. S látjuk, hogy még évszázadokig tart. Amikor létrehoztuk 1970 januárjában, s kétszáz középiskolást köszöntöttünk az első felkészítő táborban áprilisban, csupán annyit sejtettünk, hogy kicsúszott kezünkből egy marék vetőmag. Igazi, finom, nemesített búza, és a legtermékenyebb földbe – a közösségi vágyak sűrűjébe. Alapító elnökként én vezethettem, majd Gubcsi Tibor öcsém – s 55 évvel később, nemrég mondott le elnöki tisztéről fiam, Gubcsi Előd.
1970. Semmink sem volt hozzá. Csak az a meg- és eltörhetetlen lendület, akarat és segítő szándék, ami az egyetemisták örök kincse volt és marad. Pénz: 0. Szervezet: 0. Múlt: 0. Jövőkép: bizonytalan ösztönök kirobbanása. 100 a semmiből.
Ne gyalázzuk az akkor ifjúsági szövetséget, a KISZ-t. Közgázos szervezete egyetlen oldalnyi előterjesztésből, 10 perc alatt megértette, mit is szeretnék. A híre is elterjedt azonnal. A nagyszerű reformer, Szabó Kálmán rektor röviddel később a szobájába kért, életemben először jártam ott. Aztán futott a futótűz: máris ott lángolt a budapesti párt- és KISZ-bizottságon, majd a párt Központi Bizottságának épületében: mi ez? Mi is ez? Ki ez? Ki is ez? Hiszen ennek nincs megjelölt helye a rendszerben.
Viszont: akkor jelöljük meg. Így gondolhatták, mert a legelső perctől tudomásul vették, kóstolgatták és lenyelték. Tartottak attól, hogy a ’68-as diáklázongások után esetleg valami mással, ismeretlennel próbálkoznak az egyetemisták, szervezkedni akarnak, és ezt találták ki? De hallgassuk csak? – mondhatták. Mi baj lehet belőle. Pénzt nem kérnek, sokszorosítani nem tudnak – nincs hol, nincs és nem is lehet nekik -, viszont elképzelhető, hogy használnak. És hívtak különböző pártépületekbe – ahonnan támogatást élvezve távoztam. A rektor elrendelte, hogy sokszorosíthatunk kedvünkre. Ennél nagyobb engedményt az akkori rendszer nem tehetett. S mivel pénzt nem kértünk, kitaláltuk a mi speciális barter-ajánlatunkat. Mi nem adunk semmit, ők viszont – a rendszer – ad buszokat, szállást, ha a szervezést előre elintézzük, enni is, ha tudjuk, mit szeretnénk. És kérjük, ami a mi új létformánkhoz kell. A pénz meg sem mozdult továbbra sem. Jóváírták valahol valakik a költségeket – mert elhitték, hogy mi rendes srácok vagyunk.
Egyre többen lettünk ilyenek. A Közgázon egyetlen hívó szóra „tanárnak” jelentkezett számos nagyszerű diák, koponya. Két hét sem telt el, február elején már az összes középiskola igazgatója kapott egy levelet, hogy tanulóik ilyen és ilyen, általunk elküldött kérdések alapján vizsgázhatnak és meghívást kaphatnak…
Mire is? Ezt nehéz volt elmagyarázni. A lényege: jöjjenek el az áprilisi egy hetes egyetemi felvételi felkészítő táborba. Majd mi értékeljük a válaszokat, ők csak írassák meg és küldjék el „postafordultával”. Addig elkészítjük a tankönyveket is!
Ennél nagyobb önteltség és szemtelenség ritkán volt deklarálva. Mert kik is voltunk mi, a levélírók? Valójában senkik (és minden). Semmilyen jogunk nem volt kapcsolatra a gimikkel. Senkivel nem volt semmi jogunk. Nem léteztünk jogilag, nem voltunk jogi személy. Egy szándék deklarálása voltunk csupán. De az összefogás, a kreatív erő áttörte a falakat. Akkor sem kellett szolgának lenni, ha nem akartál. Dönthettél a saját erőiden belül.
Azért beszélek erről ilyen bőségesen, mert mindez minden korban igaz és érvényes. Kor- és kórfüggetlen. Ha sokan hiszünk valami jóban, és a lelkünkbe ívódott, hogy el is jutunk oda, akkor egy egyetemista korosztály nem állítható meg. Előbb-utóbb magával sodor, maga mellé állít sok más jó szándékot, erőt, és hopp! – kíváncsi szemmel gyülekezik a buszok körül, az állomásokon kétszáz csillogó szempár gazdája. S izgatottan, önmagát is keresve nyújt feléjük kezet 30-40-50 nagy öreg: az egyetemisták, a majdani SG első, kivitorlázó legénysége.
A kapitánynak nem volt több dolga. Intett a kifutó hajók után, majd riadtan észrevette, hogy minden más egyetemi diáktársa megírta és leadta már a diplomáját, nagyjából megtalálta leendő munkahelyét, neki pedig arra sem volt ideje, kedve és energiája, hogy valami blöff címet kitaláljon a diploma-dolgozathoz, amit 3 hét múlva le kellett adni. Olyan is lett. S a legutolsók között bár, de ő is talált egy munkahelyet egy tanszéki ajtón árválkodó cetlin, mert arra már rá se nézett senki. Révben volt mindenki Húsvétra.
Ám az ekkor már ex-kapitány nem csüggedt. Újra elolvasta a tudósítást egy svéd újságban, ami már a megalakulás heteiben arról számolt be: Van itt valami, amit nem a szocialista állam akar megoldani? - egy szokatlanul furcsa kísérlet kapott lábra a budapesti közgázon. Mindenkitől független szervezet, gimiseket toboroznak és tanítanak, mert szeretnék őket egyetemre segíteni.
Ez élt és él itt most is minden szívben.
Baráti szeretettel Gubcsi Lajos - írhattam volna ezen előző sort 1970-ben is, de csak most, 55 évvel később jutott eszembe. Jó szelet, vitorlák, biztos kikötőkbe!
(a fotó az SG alapításakor készült, 1970. jan-ban - tudom, senki ismerhetne már fel... az idő múlandó, s rajtunk felejti nyomát...)
|
