Gubcsi Lajos
Hírek A MM Élőtárlata Albumok Díjak Gálák Gubcsi Lajos életrajza - A MM Laudációk Mecenatúra MM-díjazottak Hangoskönyvtár
L-Zs
A részletes laudációk:
Lajkó Félix
Mire huszonhárom éves volt, bejárta és meghódította a fél világot, s mire huszonhat lesz, majd az egészet, - piciny falujából, a Vajdaságból. Az Egyesült Államokban éppúgy szeretett vendég, mint Japánban – s a kett? között mindenhol. Persze havonta kétszer-háromszor a szül?föld f?városában, Szabadkán szólal meg a varázslatos, virtuóz heged?. „Igazi, tiszta örömöt hegedül bele a lelkekbe. A hangjegyek, a zenei szenvedély embere. Ha játszik, nincs is ott, lelke új utakon bolyong, arca külön életet él. Muzsikájának népi gyökereit átszövi az ezerszín? stílus, semmilyen cimke nem fér rá az öntörvény? emberre és zenéjére. ? Lajkó Félix.” Virtuóz módon egyesíti a nép- és komolyzenét, a dzsesszt, a bluest, s zenekara, ha mögötte áll, mintha nép- és cigányzenéb?l, pannon csárdásokból valamintdzsesszb?l sz?tt kozmikus palástot vinne utána. Árad a tanyavilág, cigányság örömeinek és bánatainak légköre a virtuóz heged?b?l. Virtuális lény. Vonóval kel, vonóval fekszik, akkor hangtalan csak, amikor alszik.
Tehát soha. – fogalmaznak a szakírók.
Lászlóffy Aladár:
Barátsággal e vers, s el?tte a bevezetés a Bibliából:
 „Igazság által leszel er?s, nem kell félned.”    /Ézsaiás 54.14/
Lászlóffy Aladár modern költ?.
Leger?sebb erdélyi költ?ink egyike.
Leger?sebb magyar költ?ink egyike.
              „Nem fér hozzá pipere. A púder.
               Meztelen izomzatú brúder.
               A szorosban se szomorú, mert
               könnyedén fut – úgy nyer.
               Lászlóffy a történelemb?l él,
               nemcsak egyetlen magányos egyén
               ahogy sokan ny?getve nyenyerén
               Magyarország buta területén.
               ?, ó, Lászlóffy.
               Körbe kell hordozni.
               Kicsit kell áldani,
               kicsit vivátozni.
               Kell vele számolni.      (gyurkovics tibor)
 
Lovász Irén:
"A Magyar Mûvészetért Díj Kuratóriuma 2009-ben A Magyar Mûvészetért zenei díjat adományoz Lovász Irénnek. A díjat a mûvésznõ május 8-án 19 órakor a MOM Mûvelõdési Központban tartandó koncertjén nyújtja át Gubcsi Lajos.
Laudáció:
„Az univerzum és a magyar népköltészetünk rajta keresztül megnyilvánuló, összefonódó csodái ezek a hangok! A Belsõ hang sok embernek adta vissza a lélek nyugalmát, a megbékélést, s mondhatunk-e ma ennél szebbet?!
Lovász Irén nem csupán énekes, de tudományos kutató is. PhD tudományos fokozatát néprajzból szerezte és fõ kutatási területe a szakrális kommunikáció. Tíz éven keresztül oktatott a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen. Eközben aktívan részt vett a magyarországi táncházmozgalomban. A népzene mellett régizenei együttesekel is dolgozott, de énekelt kortárs zenét és dzsesszt is. Szoros kapcsolatban áll a Makámmal, a Teagrass nevû cseh együttessel, tagja az e-jam nevû zenei formációnak. Így építi mûfajokon átívelõ, különbözõ zenei világokat összeolvasztó, finom hangulatokra és harmóniákra építõ alapvetõen meditatív muzsikáját.
Elsõ nagylemeze, az 1995-ös Világfa átdolgozott kiadása elnyerte a Német Zenekritikusok Díját. 2003-ban a neki ítélt eMeRTon Díjjal elnyerte az „Év Legjobb Énekesnõje” címet. 2005 -ös  Fellegajtó címû lemezének anyagát archaikus népzenei motívumok, szakrális énekek és gregorián dallamok alapján született szerzemények alkotják. Varázsos, finom, emelkedett világ, kristályos, tiszta hang, nagyszerû kísérõzenészek.
A Fellegajtó címû szólóalbuma után az énekesnõ "Gyógyító hangok " címmel négy részes lemezsorozatot indított útjára, melyet az emberi hang segítõ, gyógyító erejének, mint a zene és ezen belül az emberi énekhang egyik legfontosabb õsi sajátosságának és egyetemes voltának szentelt. A sorozat elsõ darabja 2006-ban jelent meg "Égi hang"címmel. A folytatás a "Belsõ hang" 2007-ben készült el az énekesnõ hangvarázsló mûhelyében. Mindkettõt különös zenészek, meglepõ hangszerek, újszerû koncepció jellemzi, és mindkettõ aranylemez lett. 12 szólólemeze jelent meg, a legújabb, Szerelmes virág címû albumával az énekesnõ társaságában egy idõugrással a reneszánsz kor szerelmi költészetének kellõs közepén találjuk magunkat. E lemezén a dalok alapvetõen három forrásból származnak: Balassi-versek, korabeli eredetû népdalok, és a XVI-XVIII. század kéziratos énekeskönyvek dallamai. Új mûsorának létrejöttéhez az általa már sokszor választott útra lépett: kiváló muzsikusokat gyûjtött maga mellé, akik többféle, egyénenként igen öntörvényû és karakteres zenei irányzatukat tudták ötvözni úgy, hogy közben mindenki megtartotta szólistai attitûdjét.”
Lovász Irén mindig tudatosan törekedett arra, hogy az általa énekelt, jórészt népi eredetû dallamokat olyan zeneiségbe szõje bele, amelynek szálai lelkünk legmélyéig lefutnak. Egymástól látszólag távoli zenei világok találkoznak lemezein, melyeknek eredete mégis közös. Feledésbe merült összefüggések válhatnak nyilvánvalóvá, párhuzamos utak keresztezõdhetnek."
Mádl Ferenc:
A kuratórium elnöke, Gubcsi Lajos emlékez? szavait idézem:
Éppen 12 évvel ezel?tt, 1993 decemberében, egy fázós napon – amikor Antall József miniszterelnök úr már csak 1-2 napot adott magának arra, hogy végs? búcsúval menjen el – fent, a Várszínházban, A Magyar M?vészetért els? Nemzeti Gáláján, majd nem sokkal kés?bb a Vár királyi kupolatermében, a fogadáson egy szerény úriember várt arra, hogy ? is sorra kerüljön a belép?k között. Az akkori kulturális miniszter, feleségével és Antall Józsefnével együtt kivárta a sort, s végig részt vett az ünnepségen. A miniszterelnök megrendít? küzdelme az életért minden összefogást új színbe állított, és a sorban álló úr évtizedes nemzetközi presztízse és szerénysége már régóta megszerettette ?t magát velünk. Mádl Ferencnek aztán akadt az életében 5 elnöki év, amikor több mint száz államf?vel, miniszterelnökkel értethette meg szerte a világon, hogy nekünk magyaroknak több a kultúra, mint hinnék, vagy mint talán nekik: nekünk m?vészek emelték el?ször a magasba a szabadság zászlaját a reformkortól 56’-ig. Kifejezhetetlen a megbecsülésünk azért, amit a magyar kultúráért tett. Az elnök úr korábbi részvételi szándékát tegnap módosítani kényszerült objektív okok miatt, így a díjat a Parlamentben adjuk át a napokban.
Magyar Zoltán néprajzkutató
A hazai néprajzkutatók között kétféle ember található. Az egyik, aki az íróasztala mellett ülve, szobájából ki se mozdulva tölti életét és írja cikkeit, könyveit. A másik, az igazi kutató, aki a terepen tölti életének egy jelent?s részét, megy és gy?jt a nép között. A nép ajkáról jegyzi le a hiteles szövegeket – Magyar Zoltán folklórkutató ez utóbbi csoportba tartozik. ? nemcsak gyakorta tesz gy?jt?utakat, ? pontosan eltervezte, hogy módszeresen végigjárja a határon túli magyarság lakta falvakat és ott megpróbálja megörökíteni a szóbeli néphagyomány, els?sorban a történeti mondaanyag még fellelhet? emlékeit, és persze ha meséket, vagy hiedelmeket talál, azokat is feljegyzi. Ez a törekvése az elmúlt években vaskos, egyenként ezer körüli szöveget közreadó kötetei. (A kalotaszegi és a szilágysági népmondák.)
    Külön sorozatot szentelt a magyar szenteknek; így a Szent Györgyr?l, az Árpádház szentjeir?l és Szent Erzsébetr?l szóló kötetek már megjelentek.
    Azonkívül a magyar mondakatalógus elkészítését is célul t?zte ki maga elé. Szakmánkban azt szoktuk mondani, hogy az elméletek, a divatos teóriák és módszerek, jönnek-mennek, gyorsan eljár felettük az id?, de az eredeti gy?jtések, maguk a szövegek, amelyeket az id?sebb nemzedékt?l jegyzünk le, az egyedi variánsok, örök id?kre fenntartják a gy?jt?k nevét, mert általuk marad fenn, halhatatlanul, a magyar szóbeli hagyomány – a nemzet emlékezete.
    Ehhez járult hozzá munkásságával Magyar Zoltán, a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézetének f?munkatársa.több mint egy tucat könyvet eredményezett – így egymás után jelentek meg
    Gratulálok kitüntetéséhez! Hoppál Mihály igazgató    
                         
MÁRAI SÁNDOR
Az évszázad százéves nagy emberének minden sorában benne rejlik egész gazdag magyarságunk, f?ként büszkeségünk, melynek hevével meglepte a világot. Hitére találomra idézünk, ezúttal Kosztolányiról írt soraiból.
„Csak a költ?k adnak már ennek a nemzetnek önzetlenül valamit. Mindenki más csak akar a nemzett?l valamit: hivatalt vagy tisztséget, nyugdíjat és rangot. Csak a költ?, aki életében soha nem kapott hivatalt, sem tisztséget, sem rangot – amit szerzett, azt is inkább csak megnyírbálták s elirigyelték t?le -, ad két kézzel, holtában is, kéretlenül. Ilyen gazdagok a költ?k? Ilyen reménytelenül gazdagok, igen.
Egy költ? fölkél a sírból, nemzete színe elé lép, s kimondja e szavakat: Lenni, vagy nem lenni. Olyan pillanatban mondja ezt, mikor ez igék Európa népeinek ajkán égnek. De a költ?t e lángoló világban a magyarság sorsa érdekli. A magyarságé, melynek sorsát egynek tudja Európa sorsával. Tiszta nyelvet követel, hogy megmaradjon e nép, s tisztultabb szíveket. Széchenyit idézi és Aranyt, bizonyít és meggy?z, hogy jogunk van élni. Egy halott bizonygatja ezt, minden földi zengést?l megtisztult szavakkal. Talán most meghallják üzenetét az él?k. Mert életében csak úgy fél füllel hallgatták, hümmögve és mellékesen.
Nagy Ervin
Nagy Ervin fiatalemberként a VÁTI-ban kapcsolódott a magyarországi szerves építészeti mozgalomhoz, de már diplomamunkája az expresszív és organikus épület- és funkcióformálás világában is revelációként hatott. Részt vett a 70-es évek országbontó folyamatával szembe helyezked? faluház programban. Faluházakat tervezett Méhkerékt?l Somogysámsonig. Megépült épületei a nemzetközi építészeti irodalom emlegetett példái lettek. Német, francia vándor mesterlegények dolgoztak épületein, s váltak hazájukban e munkával mesterré. Legnagyobb alkotása a budapesti „Hattyúház”. Nagy Ervin itt emberi és építészeti felfogását nem csak a Posta Bank akkori felfogásával ütköztette, és vitte sikerre, hanem m?vezetései során az ?rz?-véd? szervezettel is szembe kellett szállnia, hogy épületen kárt és ízléstelen ostobaságokat a megrendel? ne okozhasson.
Az épületet a „szabadelv?” építészetkritika oldaláról gúny, és súlyos bírálatok érték. A Hattyúház a magyar építészet kimagasló értéke.
Ma Nagy Ervin mint f?építész nem kompromittálható, rendkívül szigorú és hajlíthatatlan ?re a XII. kerületnek. Ezt az elszánt életet honorálja A Magyar M?vészetért Díj – hangzik a mester, társ és alkotó barát, Makovecz Imre laudációja.

ÖKRÖS ZENEKAR
Közép-Európában él a népzene, még él. Nem múzeumokban mutogatott darab, de naponta megélt valóság, hús-vér m?vészet. Az Ökrös Zenekar személyes boldogságának tartja, hogy e zenét elviheti a világba, s újra elmehetnek a forráshoz, az erdélyi falvakba gy?jteni, ahol e csodát megtanulták, azaz a népzene egyik utolsó európai kincsesbányájába - dalokért, amelyek máshol már rég kivesztek. Bár a zenekar öt tagja – Ökrös Csaba, Molnár Miklós, Mester László, Kelemen László és Doór Róbert – klasszikus zenei tanulmányokat folytatott, csaknem másfél évtizede id?s parasztzenészekt?l szívják magukba az él? zenét, a kultúra átörökít? metódusait, az eredeti fellépést. Elvitték e hagyományokat Európa és Japán legnagyobb fesztiváljaira, s Észak-Amerikában koncertsorozatokat adtak olyan nagyzenekarokkal, mint az Oregoni, a Brooklyni, a Miami, a Philadelphiai Szimfonikusok. Világzene - a tegnap a mának. „A népdal a szabadság ablakára függesztett tekintet „– vallják.
A Magyar M?vészetért Díj korábbi m?vészei közül rendszeresen együtt lépnek fel Berecz Andrással, Fodor Sándor „Netivel”, Sebestyén Mártával.
Popova, Aleszja
Nagyjából abban a pillanatban, amikor megszületett A Magyar M?vészetért Díj, Markó Iván – akkor a Kuratórium tagja, kés?bb díjazott – koreográfusként Gy?rben megírta s a maga részér?l el?adta a Prospero-t. Arielt, a másik f?szerepl?t – a mester mellett a tanítvány jelképében – a Gy?ri Balett 12 éves növendéke adta el? – itt most írunk egy felkiáltójelet! -: Aleszja Popova. Ariel, a mindent tudni akaró növendék aligha sejti a varázspálca kettétörése láttán, hogy a mestert?l kapott b?vös er? nehéz és gyötrelmes utakra sodorja.
Vagy talán nem is sodorta? Markó minden produkciójában láttuk a következ? években a kislányt: a Mementóban, az Álmok urában, a Jézus, az ember fiában, a Bulgakov és a többiekben.
S amikor a Makrancos Katát táncolta sokkal kés?bb az Operában, aligha gondolta, hogy a másik, a pesti nagymester, Seregi László éppen ekkortájt kapta meg A Magyar M?vészetért Díjat.
Az éle állomásai helyett egy vallomást közlünk most Aleszjától, nekünk mondta négyszemközt, arra a kérdésre, hogy mit érez, mikor repül, mikor elszakítja magát a gravitációtól:
„Éppen ezt érzem. Hogy repülök. Hogy a m?vésznek, bárki is az, szárnyalnia kell. A kreativitása, a bels? tiszta énje viszi felfelé. Ehhez sok minden kell. Szeretet. Alázat a tánc iránt. Kell a családom, a nagymamám, aki a rációt járatja velem, és az anyám, aki a lelkemet szépíti. Hogy önmagad, te szárnyalhass, el kell szakadnod a valóságtól. Az kell, hogy repülhessek. Engedd meg magadnak, hogy szárnyad legyen. Bízzál magadban, a közönségben. És. Tanulj meg adni: err?l szól minden m?vészet. Add a gondolataidat, add át az er?det”.
S mi most átadjuk a miénket: szerény díjunkat.
 
S. Benedek András
A laudációt A Magyar M?vészetért Díjas Vári Fábián László költ? írta
Stumpf Benedek András – költ?, tudós irodalom- és kultúrtörténész -, közeli ismer?sei, barátai számára csak Béni, nemrég múlt 60 éves. „Az embernek útja van” – mondogatta Kovács Vilmos, a 30 éve halott, legendás hír? pályatárs.
A jeles múltú baptista család ötödik gyermekét, Benjáminját, saját útjának els? fele Munkácshoz, majd Beregszászhoz és Ungvárhoz kötötte, de amikor a sorsa a brezsnyevi korban ellehetetlenült, Budapesten folytatta a kényszerb?l megszakított utat, ahol családra és menedékre talált. Talán jó üzletet kötött – gondoltam akkor magam is -, hiszen Hazára cserélte a Szül?földet. Csak áttelepülése utáni els? verse árulta el, hogy tévedtem, mert sérült lelke gunnyaszt, akár a tájékozódás képességét?l megfosztott vándormadár:
Más ez a Föld, s a Nép
más próféták szavát issza.
S kit el?ztek Ninivéb?l,
vágyik a Cet gyomrába vissza
És jött, amint lehetett, amint ismét útlevélhez jutott, hogy érzékszerveivel újra és újra letapogassa az örökre eljegyzett, mégis sorsára hagyott tájat, hogy ellen?rizze és rendszerezze magában a szül?földr?l felhalmozott tudás- és emlékanyagot. Vers- és esszéköteteit, kultúrtörténeti tanulmányait olvasva a messzir?l jött emberben is elfojthatatlan rokonszenv támad Kárpátalja iránt, az itt él?kben pedig – a mindnyájunk hasznára gyarapodó ismeretek mellett, szinte önigazolásként formálódik a h?ség, és épül a hit: e nagy múltú földön, bár elvették t?lünk, mi itthon vagyunk.
És itthon van most már ? is, aki tehetségével, tudásával, álmaival egyfolytában er?síti, és jó pásztorként terelgeti a kárpátaljai magyarság kultúráját, egészséges szellemi törekvéseit. A Kárpátaljai Írócsoport folyóiratának, az Együtt-nek nemcsak f?munkatársa és alapító f?szerkeszt?je, de állandó szerz?je is, aki a szégyenteljes népszavazás másnapján, 2004. december 6-án a latinok követend? példájára hivatkozva a következ? látomást küldte haza:

Elvetett csontjaink kikelnek,
Új zászlót küld a fejedelem,
És századok vad dühe arat
A hazát bitorló rendeken.
Hát úgy legyen, drága barátom!
De addig is örüljünk, hogy A Magyar M?vészetért él, és díjakat ad az arra érdemeseknek. Fogadd kis Hazád népének köszöntését és leg?szintébb jókívánságait!
Vári Fábián László, Mez?vári, 2007. november 19.

Schéner Mihály
A Magyar Köztársaság Tiszti Keresztje, a Munkácsy-díj és az Érdemes M?vész kitüntetés, a Kossuth-díj mellé szerényen odatesszük most A Magyar M?vészetért Díjat – születésének 80. évében.
Életrajzát olvasva véletlenül vettük észre, hogy Schéner Mihály élete szinte összegzi a mi Magyar M?vészetért táborunkat. Hallgassák csak a részleteket: pl. mikor 1995-ben Kossuth-díjjal tüntették ki, s ugyanekkor megtartotta akadémiai székfoglaló beszédét, Juhász Ferenc írt hozzá ünnepi beszédet „Ki tilthatja az áldást?” címmel. „A pápai mézesbábos” cím? mesekönyvben mézeskalácsaihoz Gyurkovics Tibor írt verseket 1983-ban. „Krumplinyomóhuszár” cím? gyerekkönyvének verseit Ágh István írta 1977-ben, el?tte a költ? bátyja, Nagy László közli versét „Vidám üzenetek Schéner Mihály fest?-, szobrász- és kalap-gy?jt? m?vésznek” címmel 1976-ban.
De mehetünk el?re is az id?ben: 1985-ben Schéner Mihály vezeti be Ágh István el?adói estjét az Egyetemi Színpadon. 1993-ban a Széchenyi István Irodalmi és M?vészeti Akadémia tagjai közé választják, s feljegyeztük, hogy ebben az évben többször lépett fel nagy nyilvánosság el?tti m?sorokban Gyurkovics Tiborral – hogy még mindig A Magyar M?vészetért Díjasok körében maradjunk. S ugyanígy folytatva a sort: „Kézkivirágzások” cím? könyve szegedi bemutatóján Olasz Sándor mond köszönt?t. Ópusztaszeren „Jöjj, István király!” címen rendez nagyív? tárlatot. 1998-ban Jancsó Adrienn mondja el Schéner Mihály költ?barátainak köszönt? verseit a „Tavaszcsenget? Virágünnepen”. És persze újra és újra találkozunk a nagyszer? költ?barát, Juhász Ferenc nevével: „És mit tehet a fest??” – teszi fel ? a kérdést pl. Békéscsabán, a Meseházban.
Spiró György:
Lélegzetellállító nagy regény a Fogság, Spiró György legújabb alkotása. Nem a mi jogunk a rangsorolás, de személyes meggy?z?désünket vallhatjuk: e m? a XX. század második felének legnagyobb irodalmi alkotásai közé tartozik, az ezredforduló abszolút kiemelked? alkotása, Spiró György nagyon gazdag m?vészetének – ha nem is a végs?, de – igazi csúcspontja. Milyen furcsán festenek egymás mellett a dátumok és a munkakörök: 1981-ben pl. a Magyar Tudományos Akadémia tudományos munkatársa és a kandidátusi cím tulajdonosa, majd az ELTE Bölcsészettudományi Kar oktatója, de ugyanakkor megjelenik a Békecsászár és József Attila díjat kap; és közben vitathatatlanul egyedülálló szépírói hangot alakít ki az Ikszek megjelenésével, s néhány évvel kés?bb a hatalmas port kavart drámairodalomban a Csirkefejjel. 1988-ban megírta az év könyvét, 1994-ben az els? magyar drámaíróverseny gy?ztese volt, s nem maradt el a Madách Imre-díj és a Babérkoszorú.
De térjünk vissza a Fogsághoz. Aligha van a kortárs közép-európai irodalomnak ilyen monumentális család- és történelmi regénye. Bámulatos tudás és szorgalom, hihetetlenül odaadó emberismeret egy esend? zsidó fiú iránt a Római Birodalom minden színterén, Rómában, Alexandriában, Galileában, Gázában és Jeruzsálemben, a selyemúton és a görög kultúra romjain, egy kés?bb Jézus Krisztus néven nagyon ismertté vált férfi kortársaként, Julius Caesar utódainak szétzüll? Rómájában. A sok-sok lehetséges idézet közül egyet emelünk ki, Urinak mondják Jeruzsálemben szomorú tanácsként: „Ne vegyenek észre, ne legyél kiváló, ne bízz meg senkiben. Kihasználnak. Használnak és eldobnak. Élsz-e, halsz-e, egyre megy nekik. Csak az ellenségedben nem csalódhatsz soha”… - keser? szó, bárcsak ne volna igaz; de igaz a mában. Spiró Györgynek szavaztuk meg A Magyar M?vészetért irodalmi díját.
SVÁBY LAJOS
„E festészet líraisága lenyúlik a mélyre, itt minden abszolút és végleges. Beleránt a maga körében a harsányság, a durva er?szakosság, a képekb?l kirívóan rának tekint? arcok. Nehéz elbújni el?lük.” – írta Szász Imre. S a laudációt méltán folytatjuk Örkény István soraivak. „Lázadó fest?. Egyik legf?bb sugalmazója a mozgás: de hadd mondjak mozgás helyett id?t, s id? helyett is annak csak a mi évszázadunkban felfedezett, kiismert megnyilvánulását: a robbanást. Az ? vásznain nem honol nyugalom, ritka vendég a megállított id?. Sváby úgy tudja megragadni a pillanatot, ahogy a tüzérek egy ágyút sütnek el. Ennek nemcsak moraja van, hanem fölkészülése is, amit eszméletünkben önkéntelenül is beleérzünk, és folytatódása is, a lövedék becsapódása, amit a moraj hallatán idegrendszerünk el?re jelez. A világnak ez a látásmódja alapvet?en drámai. Ez csak úgy valósulhat meg, ha a fest? nem lágyítja a formákat, nem tompítja a színeket. Sárgái, vörösei, kékei, fehérei még a tubusból, még a dzsungelek harsány növény- és madárvilágából hordják magukban és hirdetik a maguk állathoz-emberhez egyformán szóló, ?skorunk óta érvényes üzenetünket. A vászon el?tt állva érezzük, hogy velünk is történt valami: találkoztunk egy nagy fest?vel, aki egy 1935-ben Abádszalókon bekövetkezett véletlenül törvényszer? pillanat óta állandóan ecsettel a kezében jár.
SZABADOS GYÖRGY
44 évesen Liszt-díjat kapott, 50 éves korában azt írták róla mindenütt: m?vei az európai zene egyetemes érvény? alkotásai, melyekben a népzenék és a bel?lük kinöv? muzsikák eggyé olvadása teremt új zenét. 10 évvel kés?bb, 2000-ben emeljünk a megállapításon: zenéje egy rendkívül dinamikus, ezredvégi, a hagyomány és a modernitás értelmében is európai és magyar zene, telve a spontaneitás él? frissességével és a szellem erejével.
A zene szellemének erejér?l álljanak itt Szabados György szavai:
„A zene mindent átad és magába ölel, ami lejátszódik a szívekben és a fejekben. S pontosan jelez. A zene kett?s természet? fénye nem nélkülözhet? – s egykor dönt? jelens?ség? volt. A legemelkedettebb kultúrák államai – az ókínai és az ógörög – valóságos érzéki államalapnak tartották, s tették is meg annak mély pszichológiával. Persze ott az Isten-ember-világ egyensúlyos szemlélete s nem a hatalom volt az alany és a tárgy. A méltán becsült m?vészetek pedig magasan tartották az embert, mint szellemi lényt, mint Kapuzatot. A zenét mint természeti jelenséget elvont és egyben szabadon kezelhet? pentaton és más többfokú sorokká kodifikálták, amely sorokon változtatni nem volt szabad. Egy hang megváltoztatása ugyanis – min? példátlan emberismeret! – az államot veszélyeztette. A magát a világgal egynek érz? ember képes volt felfogni a zene harmóniáját és a lélek tulajdonságait. Természetes rendjét, mozgástermészetét átélte, azt elméje felitatta, s képes volt ezt a tudását át is adni, a hatalmat gyakorolva pedig éltetni azt a Természet emberi méltósága iránt.
Szabó István
Éppen 40 éve a filmszakmában – ? a legnagyobb él? filmm?vészünk itthon. A világ a Mephisto Oscar-díjáról ismeri, talán kövessük ?t e laudációban a díjak útján, érzelg?s – bár jogos – jelz?k helyett:
Az Amerikai Filmakadémia négy alkalommal jelölte Oscarra. A Redl ezredes az Angol Akadémia díját, a Mephisto az Oscar mellett az Olasz Akadémia David di Donatello-díját nyerte el; a Napfény íze a Kanadai Akadémia nagydíját, az Édes Emma, drága Böbe és a Napfény íze forgatókönyve az Európai Filmakadémia díját, az „év legjobb forgatókönyve” kitüntetést érte el; az Álmodozások kora és a T?zoltó utca 25. cím? filmek a Locarnoi Filmfesztivál díját, az Apa a Moszkvai Filmfesztivál díját, a Bizalom és az Édes Emme, drága Böbe a Berlini Filmfesztivál, a Mephisto és a Redl ezredes a Cannes-i Filmfesztivál díját hozta haza – haza, ahol a fenti filmek sora nyerte el a Játékfilmszemle és a Magyar Filmkritikusok Díját…  - elnézést, elfogyott a tinta… és a szusz… Ja, még itt van A Magyar M?vészetért Díj…!
Szakonyi Károly
60 évvel ezel?tt els? elemistaként ott görnyedeztem az Álmos vezér téren, Rákosfalván, és a vonalas füzetemre hajolva leírtam els? jelent?ségteljes mondatomat: úr ír. Ki lehet, aki úr, és ír? Szakonyi úr. Aki ír. – fogalmaz most laudációjában Gyurkovics Tibor.
Ilyen a lényege, habitusa, fejformája, lélek-attit?dje. Úr a tartása is – komoly és könnyed, szerény, de belülr?l megföllebbezhetetlen. Vidékiesen egyszer? származása mellett arisztokrata írónak láttam immár a valóságban is; annak látom a múlandó szocializmusban éppen úgy, mint a múlhatatlan kapitalizmusban.
Szakonyi Károlynak nem kell külön magyarnak lennie. Alig – soha? – láttam írásaiban, szavaiban fölbukkanni azt a szót, hogy magyar. Nem-igen hord kokárdát – ami nem érdem, csak tény -, olyan természetesen viselkedik magyar emberként, magyar íróként, amilyen az ember kézhajlása, haja állása, b?re lélegzése. Csöndes, visszafogott, idevalósi, mint a táj, ahol élünk, s melyet hazának hívunk olykor.
Írásaiban szél fú, víz folyik, ember döbben – magyarán. Írásaiban természetesen van jelen hovávalósága, eltéveszthetetlenül, a dombok moccanó mozdulatlanságában. Dunántúl hóhullásában, akár a Balaton hullámzásában, szül?földi templomok és majorok néma kiáltásában, azokban az ízekben, villanásokban, melyeket csak ez a föld ád egy magyar írónak – erkölcs, tehetség, tisztesség gyanánt. Adja isten, mindétig – kívánja Gyurkovics Tibor szavával a Kuratórium.

Szórádi Sándor:
Vajon mi vesz rá egy szegény nyírségi parasztgyereket, Erdély, a Kárpátalja és a nagy magyar Alföld találkozáspontján s ege alatt, a hajdúk vidékén, mi veszi rá, hogy ha egyszercsak véget ért a szegénység, ha már feln?tt és pénze kezd lenni, akkor szorgalmas munkája gyümölcsét mindig meg akarja osztani másokkal? Miért eszik inkább többet maga? S miért éppen a magyar m?vészetekkel?
Mint teszi ezt Szórádi Sándor, A Magyar M?vészetért-díj 18 éves történetének minden nehéz fázisában: a reménytelen induláskor, a mindent megszüntet?, cinikus id?ben, a cinikus 90-es évek közepén, s aztán az ezredfordulón, amikor az volt a tét, hogy képes-e a Díj és a Kuratórium a nagy reneszánszra, magát meghaladó kibontakozásra?
Ekkor mindig ott volt mecénásként Szórádi Sándor és valamelyik cége, munkatársai.
Keressük a választ a „Vajon mi vesz rá egy szegény…” költ?i kérdésre, de addig is átadnánk A Magyar M?vészetért Tiszteletbeli Emlékérmet Szórádi Sándornak.
Tóth Ildikó és Farkas Zoltán
Egy gyönyör? páros – amikor táncolnak; s amikor csak úgy egyszer?en megállnak el?ttünk. Végigtáncolták – gyakran a Muzsikás együttes zenéjére – az egész világot, Észak- és Dél-Amerika, Ausztrália, Ázsia magyar közösségeit, koreográfiát írtak Bartók emlékére, Nagy László versére és a Bánk bánba. Méltatásul külföldi lapokból veszünk át:
„?k együtt a magyar néptánc, a magyar kultúra utazó nagykövetei.”
„Elmélyült munkájuk és virtuóz szakmai tudásuk, a divathullámokkal szembeni makacs ellenállásuk mindig a kor rezdüléseinek felfogásával párosul.”
„Saját táncgy?jtéseikre is alapozva, a Kárpát-medence különféle dialektusaiból alakították ki egymásra figyel?, mélyen átélt, szépen megformált táncukat, melyek mindig kivételes élményt nyújtanak. Az érzelmek és az indulatok széles skáláját mutatják be a méltóságteli lassú táncoktól kezdve a virtuóz frissekig.”
Kedves Közönségünk: ha majd egyszer látják ?ket, jól figyeljék meg az el?bbi szavak igazát – „ahogyan egymásra figyelnek”.
Trill Zsolt:
Trill Zsolt egy 1972-es beregszászi, kora tavaszi legény. 33 esztend?s. Messzir?l érkezett, mint a valahai Soós Imrénk.
A kárpátaljai kisfiú muzsalyi magyartanárn?jének, bizonyos Vidnyánszkynénak a csoportjában kezd játszani. Aztán a magyartanárn? fia - nevezett Vidnyánszky Attila - ukrajnai rendez?i tanulmányai alatt, ott a távoli Kievben elindul az els? magyar nyelv? színész osztály.  Trill Zsoltnak nem nagyon megy se az ukrán , se az orosz nyelv. Csak a magyar. Na, se baj ! A mese folytatásaként ez a magyar osztályocska alakítja meg Beregszászon az Illyés Gyula Nemzeti Színházat. Meg a barát-társ-atyamester Attila. Túl az Óperencián ,túl az Üveghegyen .
Aztán kezd?dik az állandó „úton levés”,  a valahai vándorszínészek mintájára. Mint a Kelemen Lászlóé , valamikor a XIX.sz els? felében.
Város várost követ, falu falut, lerobbant és luxus színpadok, alvás közösen, öltözés a szabad ég alatt, végtelen vízumvárakozás a schengeni határokon, fesztiválok, külföld ;  az ekhós szekér helyett persze egy leszázalékolt adománybusz döcög a fellépések utáni éjszakában. Sok tízezer kilométer. Munka éjjel-nappal, az állami és kritikusi elismerések mellett persze az örökös anyagi gondok, a havi fizetés 12 ezer forintnyi hrivnyában, de ez nem számít, hisz közben a fiatal színész m?vésszé érik. Nagy m?vésszé. Sztár all?rök nélküli, „külföldi-magyar” m?vésszé.
Az országos színházi találkozón vitatják sztárságát. A globalizált sztárkosárba valóban nem fér bele – tán  ez nem is érdekli ?t- , távol a szappanoperák, reklámgagyik percemberkéit?l, Trill Zsolt valóban színjátszó, a szó hagyományos és nemes értelmében.  Agyával, lelkével, teste teljes egészével. Munka?rületével. Mint a valahai Bubik István.
Például az ungvári színház jéghideg színpadán. A közönség  nagykabátban (rajtam még keszty? is) , ? meztelenül 20 percig Konrád nagymonológjával  Miczkiewicz  „?sökjében”. Aztán „A szarvassá változott fiú” Tör?csik Marival,  a  „Karnyóné” Samukája,  az ?rnagy,  Ottó a „Bánk bánban”;  közben a  színpadépítések, csavarhúzó és kalapács a kézben , majd családot alapít a hasonlóan tehetséges, hasonlóan „külföldi-magyar” színészn? Sz?cs Nellivel.
A gyerekek is a buszban, mindig, mindenütt együtt a csapatos nagy család. (Nem véletlen, hogy - gúnyos-irigységgel - gyerekszászi színháznak  neveztetnek el a szakma által !)
Az Oscar díjas rendez? – Jiri Menzel - egyik kedvencévé válik, éppen itt , az Új Színház színpadán,  majd filmezni hívja Mundruczó és Kamondy is.
Nagy szerep, mellékszerep : mindegy. A tehetség – ahogy mondják – átüt. A visszaütés elkerülend? – alázat és szeretet szükségeltetik. A kollégák és a közönség szeretete. A barátok szeretete. A szerepek szeretete. Ez a fontos. Csak ez a fontos. És a család szeretete. Az Új Színház – talán – szintén egy ilyen család-állomás. Feydeau, Bulgakov, Moliere közben a Roberto Zuccoval robban, figyelni – és jó jel ! - irigyelni kezdik. A szakma és a közönség is. A kritikusok is.
A messzir?l jött tovább folytatja útját. Csak sikerüljön neki ! - Márta István
Ulman  István
A nyelvhatár ritkuló magyar közösségében él, látótávolságra Krasznahorkától, gyönyör?séges hegyvidéken ingázva Rozsnyó és Várhosszúrét között, a történelmi Gömör vármegyében. Édesapját a világháború sodorta – hadifogságba -, s csak szökve jöhetett haza szül?földjére, mert a felvidéki magyar hadifoglyot nem engedték volna be Csehszlovákiába, így a fogságból hazatérve szélnek eresztették ?ket Debrecenbe. E sors meghatározta Ulman István magatartását.
A rozsnyói járásban a rendszerváltás után els?ként állíttatott emlékm?vet az ott elesett magyar katonáknak. Az öt-hat méteres kopjafákat maga faragta, ahogyan az Aradi Tizenhármak egyetlen felvidéki emlékm?vét is. Kós Károly hagyományait folytatva építi házát, vendégházát, m?helyét, a közösségi faluházat a Csermusnya partján. A magyar emlékm?vek lerombolásának fenyegetettsége idején éjjel-nappali ?rjáratot szervezett a honfoglalás legfontosabb felvidéki emlékm?ve körül. Fafaragói életm?vében figurális faragásai iskolát teremtettek e tájon. Hatása jól mérhet? a felvidéki magyarság körében.
Vígh Tamás:
Tenyérnyi m?, egy aranyérem, az MTA Aranyérme.
Alapm?nek is tekinthet?, nemcsak azért, mert a modern magyar éremm?vészet megújításának egyik els? darabja, hanem azért is mert bel?le kiolvasható Vígh Tamás életr?l, m?vészetekr?l vallott filozófiája, „a mindenséggel mérd magad”.
Benne az üzenet, hogy a világ teremtése a 7. napon nem fejez?dött be, mert az ember kötelezettsége azt folytatni a tudomány s a m?vészetek eszközeivel. A 72 mm-es aranyérem hullámzó terében az ?störvényeknek engedelmesked? Archimedesi inga határozottan mutatja az utat, kijelöli a legfontosabbat, a megismerést. Olyan világképet mutat,  amelyben határozott rend uralkodik, s annak rendez? törvényeit felismerve segít az alkotó embernek az ösztönös és intuitív teremt? szándékában. A gravitációs tér tapasztalatainak a pozitív és negatív formák er?terének az aranymetszés szabályaival mért plasztikai igazsága viv? rendje lehet a szobrászi gondolkodásnak, de az alkotó ember alapm?veltségének eszköztárából nem hiányozhat a különböz? tudományterületek alapos ismerete sem. Ezt Vígh Tamás filozofikus bölcsességgel felépített, gazdag életm?ve is igazolja. M?vészetpedagógiájára jellemz?, hogy állandóan konfrontáló vitára provokált, s ezzel segített újra- és újragondolni saját, vélt igazságainkat, s lerombolni új értékek születésének gátló falait. (Gy?rfi Sándor)

Vinczeffy László
Vinczeffy László:
Az 1946-os születésû erdélyi mûvész Kolozsváron végezte a Rajztanárképzõ Fõiskolát, majd Bukarestben restaurátor képzést szerzett. 1979-tõl dolgozik Sepsiszentgyörgyön, nagyméretû olajfestményei meglepõ hatású allegorikus feldolgozások. Jeles egyéni kiállításai voltak Kézdivásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön,  Kolozsváron, Brassóban, Marosvásárhelyen, csoportos kiállításokkal 1990 óta mutatja be mûveit a mai Magyarországon.
Örömmel mondjuk, hogy az elsõ általunk ismert önálló magyarországi bemutatkozó kiállításának helyszíne éppen A Magyar Mûvészetért Élõtárlata volt 2007. júniusában, az Élõtárlat és a Szoborkert felavató megnyitásakor. Mûveit már ott, akkor szívünkbe fogadtuk. Mai szentendrei bemutatójára pedig elhozott egy festményt, hogy azt az Élõtárlatnak adományozza.
Vinczeffy László vallomástöredékei:
„Az elsõ példaképem Kusztos Endre volt, 1964-ben pedig Páll Lajos elsõ egyéni kiállítása jelentett nagy élményt számomra. Bátor színkezelése és a figurák expresszivitása több évig hatással volt rám, de késõbb a nyugat mûvészei befolyásoltak. Fõleg Van Gogh, akit imádtam és úgy is próbáltam festeni. Ugyanakkor hatott rám Cézanne, Gauguin, Picasso, Modigliani. Az erdélyiek közül pedig Nagy Albert, Nagy Imre és Jakobovits Miklós. Utóbbihoz mély barátság is fûz.
Mai napig is érzem a gyerekkori színes ceruzák illatát. Ez nagy érték volt számomra abban a nehéz világban, mivel kitelepítettek voltunk, édesapám éhbérért dolgozott, és édesanyám reggeltõl-estig olcsón varrt, hogy legyen mibõl élelmet vegyen. A gond az volt, hogy édesapám rosszul keresett, de édesanyám elhatározta, hogy kivarrja tanításom árát, és elvisz Vásárhelyre.
Németh Júlia kérdése a tavalyi Munkácsy-díj kapcsán egy sor fontos minõsítést is tartalmaz:
- Nagyon sokoldalú mûvész vagy, két és három dimenzióban egyaránt otthonosan mozogsz. Nem is tudom, minek nevezzelek, festõnek vagy szobrásznak? Talán a leghelyesebb, ha képzõmûvészt mondok, hiszen egymagadban testesíted meg a kortárs mûvészetre olyannyira jellemzõ komplexitást, a különbözõ mûfajok közti átjárhatóságot. Hogyan alakult így a pályád? Talán elismert restaurátori tevékenységed is szerepet játszott ebben?
– Magamat festõnek tartom. 1990-tõl úgy éreztem, hogy képeimet három dimenzióban is meg tudnám valósítani, ezért szobrászkodni kezdtem. Szobraimat megfestettem, így tüntek befejezetteknek. Majd 1994-tõl rajzolni is kezdtem, mert a grafika is érdekelt. Elõször fehér-feketével dolgoztam, szénnel, ceruzával, késõbb ezeket a rajzokat színeztem is. Kipróbáltam a papírmûvészetet, kerámiát készítettem, objekteket, meg installációkat is. Persze mindig ügyeltem arra, hogy a színekhez hû maradjak. A mûfajok közti átjárhatóságot a színek segítségével próbáltam és próbálom megoldani, fokozva munkáim mûvészi mondanivalóját és expresszivitását. A restaurálást múzeumi tevékenységnek veszem. Alkotó embernek tartom magam, akinek nincs megkötve a keze, szabadon gondolkodom és alkotok. Örömöt lelek az alkotásban, s ez továbblépésre ösztönöz.
Kezdetektõl kísérletezni kezdtem, új technikákat próbáltam ki, ami felfokozta alkotási kedvemet és megtaláltam újabb stílusomat. Újat hoztam létre, anélkül, hogy azt éreztem volna, ehhez semmi közöm, vagy idegen számomra. Ezeket a munkáimat tartom éretteknek, mert érzem rajtuk azt a kisugárzást és gondolatot, ami talán a nézõnek is megnyugtató, vagy éppenséggel nyugtalanító, de semmi esetre sem hagyja közömbösen. Remélem, képeim meditálásra késztetik a mûélvezõket.
Most, mikor átadjuk A Magyar Mûvészetért Díjat, azon örömmel is tesszük, mert erdélyi festõmûvész elõtt most tisztelgünk elõször díjunkkal az alapítás, 1987 óta.

Vivi Dragan Vasile, bukaresti operatõr
Leghíresebb filmjei:
1993: Ábel a rengetegben
1994: A részleg
1999 Chacho Rom - Az igazi cigány
2001: Fény hull arcodra – Gulyás Gyula rendezésében
2003 : Modesty a szuperkém
2005: Dallas Pashamende - Pejó Róbert rendezésében
2006 A mamut - Mammoth
Filmjei hangulatának leírásához A fény hull arcodra cím? film rövid ismertetését választottuk, felbolydult világ képeit látjuk magunk el?tt az alábbiakat olvasván a filmr?l:
„Vesztett csaták után elcsigázott emberpár keres éjszakai menedéket egy faluban, ahol diadaluk idején is megfordultak már. A település lakói házukba zárkóztak, csak a mindenkori háborúk söpredékké züllesztett áldozatai bolyonganak benne. Régi ismer?sük, a Jegyz? saját házában felakasztva lóg a gerendán.
A menekül?k végül egy magányos, kúriájában elbarikádozott, id?s Tanítónál lelnek menedékre, aki fura szertartásoknak hódol, és hajlékát amolyan kegyeleti múzeumnak rendezte be. A jövevényeket emlékek kísértik: a N? férje meghalt, menekülésük közben áldozatul esett a csürhének. Meglehet, ebben a feleség éppúgy felel?s, mint kísér?je, hiszen sorsára hagyták az egykori vezényl? tisztet, sejthet?leg nem csupán az ijeszt? káosz miatt, hanem mert ?k ketten vonzódnak egymáshoz. Egymásra találásukról, a túlélésr?l szól a történet, a rémségek közepette, melyben senki sem maradhat büntetlen. A történet lírai és szürrealisztikus. Meghitt és kegyetlen jelenetek, jelen- és múlt idej? képsorok váltakoznak, már-már zenei ritmus szerint.”
Vagy vegyük a Dallas Pashamende cím? filmdrámát, amelyet nálunk 2005-ben mutattak be nagy figyelem közepette, s amelyben hatalmas feszültségben játszódik magyar-román-német együttm?ködésben az alábbi drámai sors, s a filmben Radu szerepét Bogdán Zsolt alakítja: idézzük tehát a rövid tartalmat:
” A romániai szeméttelep cigányok lakta viskófalujában felcseperedett férfiból tanító lett, csak apja temetésére érkezik - kényszeredetten - vissza, haza a hulladékhalmok közé. Az els? idegenkedést (aminek következménye, hogy autóját szétcincálják) követ?en egyre otthonosabban érzi magát, különösen azért, mert érzelmei ismét felébrednek gyermekkori szerelme, Oana iránt. Egyre inkább maradni vágyik, pedig otthon szeret? jegyes és biztos munka várja.”
S végül idézet egy interjúból, amely Vivi Dragan Vasileval készült, s ez is ad valamelyes választ arra, hogy miért is ünnepelhetjük ma ?t A Magyar M?vészetért XXI. Díjátadó Gáláján – azon túl, hogy nagyszer? magyar filmrendez? barátaink javasolták ?t évek óta:
„Én Bukarestben születtem, anyám és apám erdélyi. Onnan tudok magyarul... amennyit tudok. Egyik nagymamám, anyám anyja magyar volt, a nagyapám román. És az a helyzet volt, hogy összeváltak a szüléim, és a nagyszüleim neveltek. Amikor kisgyerek voltam, nagyanyám mindig beszélt velem magyarul. Azután túl mint 30 éve nem beszéltem...nem volt hol és kivel. Az els? magyar filmjeimben, mikor csináltam magyar produkciót, láttam, hogy sokat értek és akkor kezdtem beszélni és visszajött, ami gyermekkoromba ment a ... komputerba. Így van a történet, hogy én tudok magyarul...egy cseppet. A nagymamám, mindig mondta, hogy akármilyen nyelvet meg lehet tanulni és ha tudsz még egy nyelvet, még egy könyvtárat kiolvastál.”
Visky Árpád zseniális magyar színész Romániában: 1940. július 8-án született Székelyvéckén s Sepsiszentgyörgyön halt meg 1986. január 12-én.
A Szentgyörgyi István Színm?vészeti Intézetben nyert diplomát. Már f?iskolás korában felváltva játszotta Molière Tartuffejének címszerepét Kovács Györggyel, a nemzetiségi színjátszás akkori csillagával. Egy ideig a Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színházban játszott. 1965-1975-ben a marosvásárhelyi magyar színház tagja volt, 1975-ben ismét a Sepsiszentgyörgyi Színházhoz szerz?dött. Ezzel a színházzal járt Magyarországon, ahol Veszprémben, Ajkán és Budapesten vendégszerepelt. Latinovits Zoltán halála után a legjobb magyar versmondóként tartották. Gyönyör? versm?sorokat rendezett: Százszor is, végül is, Ady emlékére; Az Értelemig és tovább, József Attila verseib?l.
Pálfy G. Istvántól idézünk, a Magyar Ifjúságban 1986. január 24-én megjelent „Elvégeztetett” cím? írásából:
”Visky Árpádnak hívták. És hívják még addig, amíg mi, akik láthattuk ?t, vagyunk. Pesten is könnyes sikert aratott Süt? András Káin és Ábeljében, mosolyt virágoztatott Caragiale darabjában, Az elveszett levélben, és fölfakasztotta a rettenet érzését Büchner Woyzeckjében. De volt Tiborc, Tartuffe, Polgármester Az öreg hölgy látogatásában, Parmenion A szúzai menyegz?ben… Gyergyótól a Barcaságig aligha akad olyan kis falu, ahol ne ismerték volna… a siheder költ?knek Visky volt a m?vészet megtestesült és szabad legendája, írta róla az íróbarát, Bogdán László… Színész szerep nélkül – nem színész. Színész színház nélkül, s neki ezt kellett megélnie, még embernek is kevés. A bezártságot, a börtönt még csak el lehet viselni valahogy, de ennél többet nem. Feladni kényszerült… Sírja körül máris legendák keletkeznek…”
S egy sor az ugyancsak Magyar M?vészetért Díjas Bella István verséb?l: a Sirató V. Á. ravatalánál címmel jelent meg a gyász perceiben (Élet és Irodalom, 1986. 3. sz.):
„Woyzeck, szabad vagy! Szabad, akár az isten!
Mint újszülött halott, aki most születik meg.
Meggémberedett testedet leveszik keresztfádról…
Mért adtad föl magad, mondd, mért jelentetted föl
a dögvésznek életed, s mért adtad föl, miért?
Ha már tilos volt játszani szín, deszka – játsztál volna,
Woyczek, a madaraknak, a siketnéma fáknak,
a csikasz farkasoknak, medvéknek a havasban,
kupica-fény? csillagból ittál volna verset,
te Ady-élet? remegés, dac és félés…”

Vujicsis Tihamér
Alakjuk fájó elt?ntével, sokak szellem-halálát kell immár megel?znünk. Akiket géniuszuk egykor szárnyára vett, nekünk él?knek kell újra és újra megidéznünk, meghallanunk szép szellemük szárnysuhogását, amely pedig szinte észrevétlen, itt kóvályog ma is közöttünk, ebben a lassan eláradó végzetes komolytalanságban.
Meg kell neveznünk, újra meg kell tisztelnünk ?ket. A sintó templomot 20 évente újra kell építeni, hogy el ne t?njön, ki ne kopjon amit a templom képvisel.
A magyar kultúra is egy ilyen templom. A épít?k és a benne lakók – él?k és holtak – a hungaruszok. Meg kell olykor neveznünk ?ket, és nem csak a pannonokat, az erdélyieket, a felvidékieket, délvidékieket, a szétszóratottakat. Hanem a benne teng?dött cippszereket, horvátokat, svábokat, tótokat, ruszinokat, mindazokat, akik különböz? születettségük dacára, végül is a magyar kultúrában éltek és alkottak; s akik becsülték ezt és meg nem tagadták. A hungarusz szónak ma is él?, ma is pontos és mély tartalma van.
Ma a szerb Vujicsics Tihamér az a hungarusz itt, akinek m?vészete el?tt utólag is fejet hajtunk, akinek szellem-szárnysuhogását most megidézzük és megadjuk szép emlékének, ami szívünk szerint mindenkoron jár.
Rendkívüli ember és nagy tehetség? zenész volt. A görög-keleti püspök vikárius 10 nyelven beszél? fia, a korabeli magyar zenei élet tán legszínesebb és legtermékenyebb alakja. Országos népszer?ségét hagyományokban fogant, de személyes hangú, vérb? zenéje, szikrázó, a népi humor bölcs iróniáját a muzsikában sem nélkülöz? szelleme teremti meg. Az emberek szeretik. Alkotói termékenységére jellemz?, hogy rövid élete során 137 filmzenét ír, köztük oly terjedelmeset, mint a híres Az életbe táncoltatott lány. Aztán A Tenkes kapitánya, a Bors, A dunai hajós, a Princz a katona. A sornak se vége, se hossza.
Ír balett- és táncballadákat, mint a Csudra Makar, a Kádár Kata, a Vérnász. Mint zeneszerz?, részese az Állami Népi Együttes nagy honi és nemzetközi sikereinek (Csodafurulyás juhász, Pásztorbotoló, Drágszéli táncok, Maros és Küküll? mentén, Kalotaszegi concerto, Palóc fantázia, Szerb lakodalmas). És színpadi zenék, kórusok, hibátlan, stílusbravúros zeneparódiák.
Megalkotja zenetudósi f?m?vét, a Magyarországi délszlávok népzenei hagyományainak összefoglaló gy?jteményét.
Tanárai Kodály, Veress Sándor és Farkas Ferenc voltak. Bartók volt a példaképe. Talán ennek az iskolának is volt köszönhet? az a különös érdekl?dés és leküzdhetetlen kedv, ami a Rákóczi induló dallamának eredet-kutatásához vezette. S amelynek útja során 1975-ben Szíria felett egy repül?gép-katasztrófa áldozata lett. Ez volt az ? damaszkuszi útja.
E mindössze 46 évet élt muzsikus-ember, a magyarországi szerbek büszkesége, Vujicsics Tihamér – a XX. századi szerb és magyar kultúra felejthetetlen alakja.
Szabados György

Weöres Sándor - Gyurkovics Tibor írása
Azért magam is mindig zavarban voltam, mint egy ferde térben, ahol a templom az Isten felé d?l. Siettem Weöres Sándorhoz, látni ?t, érzékelni, mint egy asztrál-testet, túlvilági fenomént. Hogy van. Hogy lehet.
Mondják, feleségével Károlyi Amyval is egy temet?kertben ismerkedett meg., vagyis oda zárták  be magukat, hogy aztán a reális világ egyszer? fényei elé kerüljenek. Hát így siettem hozzá, kezemben verseim fiatal paksamétájával: ecce homo! Itt vagyok én, magam, az ember.
Ahogy beléptem, meglendült az angyal, át a szobán, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Átsuhant az angyal, talán hálóingben. Köszöngettem, hajlongtam a furcsa alakú el?szobában, hogy Weöres Sándorra leljek. De aztán már nem volt ott az angyal. Körülnéztem, befele jajgatva. Sehol. Sehol Weöres, sehol az angyal. Eltévedtem.
Kérem, egy macska ült a kereveten, mit ült, egyenesen elhevert. Rögvest egyiptominak tetszett. Mint egy macska-isten. Kis fejjel, de teljes állati bizonyossággal, hogy isten, így, kis i-vel. Hanyagul eld?lve, villogó sz?rei villámló-hullámzó, gyönyör? tengerében. Mintha kissé megemelte volna a fejét.
„Sándor…” – suttogtam., de féltem, erre nem hallgat, mondtam mindenki által használt gyerekesen földi nevét: „Sanyika”. Fújtam felé, leheltem a hangot, nem felelt. Nézett. Két mancsával játszott e leveg?vel. Azt hiszem, akkor láttam utoljára a csapzott nyári könyvhét el?tt. Szép feje, el?reugró állkapcsa mögött, mint ferde piramis fölt?nt a templom. Fogai résén kiszivárgott két verssora:
        „Nem kell ismernem célomat,
        mert célom ismer engem…”
Rá harminc évre írtam néki ezt a verset:

Gyurkovics Tibor: Boldog Sándor

Elkészült.
Régen.
Mindenre, ami megtörténhetik
és ami sohasem történik meg.
Ezüst hálóingén áttetszik az átizzó test
ezüst körvonalaival a szoba ajtajába égve.
Így nyit ajtót harminchárom éve
nekem – és befogad.
Isten örökébe.
És a kis diványos szoba, hol hanyatt
nézi aranybarna szeméig leér? csillagokat.
„Szabad”
– mondja s érzem, szabad
vagyok vele – bejöhetek lelke
betelhetetlen tereibe,
szabad vagyok, iskola-szabad,
ember-szabad és haza-szabad,
mint aki mindig hazaszalad
Isten örömébe.
A szilvafák alatt állunk.
Kis kezével a fölemelt rögöt tapogatja.
Körbenéz, körbemutatja
– ez a föld, ahol élek
s ahol véget érek.
Átbújik a gyümölcságak alatt
kibújik a kerítésen és szalad
le a Törökvészi úton, átsiklik
az autókerekek alatt,
cikázik le a Margit hídig
s a könyvsátorban leül
a Vörösmarty téren
izzó napban, Isten közelében.
„Csak hogy ne égjen a hajad!”
nyújtom fehér nyári kalpagomat.
Amy a fejére borítja,
? mosolyog ferdén, kicsit megigazítja,
aztán fölugrik, szalad,
mert hívja már és vonja már
a fényesség, a tág határ,
s ha sose tudtuk kiejteni a nevét
kiejti most a nagy madár.
Elkészült.
Régen.
Mindenre, ami van és ami nincsen.
Magához ölelte az Isten.
Én meg az elt?nt téreken
fehér sapkámat lengetem.
További hírek

Ma, a kuruc szabadságharcot 1711. április 30-án lezáró szatmári szerződés napján szeretném visszaidézni az indulást, az első percet, amikor Munkács feladásakor, 1688. január 17-én Zrínyi Ilona átadja a szabadság kardját fiának, az akkor 12 éves II. Rákóczi Ferencnek - a szobor A Magyar Művészetért Szoborkertjében áll 2004 óta, Györfi Sándor alkotása. Egyben a fejedelem születési évfordulójára is emlékeztünk vele - Tempfli József akkori váradi püspök szentelte fel, együtt Hajagos Gyula kiskunfélegyházi plébánossal.




Hajrá, magyarok! 6-ig meg se álljatok!

KÖSZÖNJÜK, CSALÁDOK, ÉS GRATULÁLUNK - EZ AZ AZ ÚT!

Évtizedes csúcsot ért el a magyar nők termékenységi szintje, kevésbé hivatalos kifejezéssel az áldott állapot és a házasodási kedv
20 éve nem kötöttek annyi esküvőt, mint tavaly, megtorpant a válások számának évek óta tartó növekedése, kevesebb abortuszra került sor.


2 éve már, hogy... de minek?
KÉT ÉVE ÍRTAM - emlékeztet most reggel a legnagyobb közösségi oldal -, s bizony, ma is írhatnám, semmi sem változott e téren, Isten malmai korpát őrölnek, ha úgy adódik. Riadtan nézem soraimat: marad ugyanúgy, ami rossz? Simicska, majd Habony és társai - mint a rendszer jelképei?

HABONY! - hablaty
Miért kell Habony Árpád ügyében - létéről, funkciójáról, szerepéről - hazudni? Mellébeszélni, ködösíteni, kitérni - mert e szavak is a hazugság kategóriája.
Nevét sem hallottam 2010-ig, az új Fidesz-kormány megalakulásáig. Ma már tudom, én voltam alulinformált. De vagyunk így közel 10 millióan. Aztán barátaim elmondták - 2010-ben - mi az ő kiváltságos szerepe Orbán Viktor körül. Nem örültem neki, ez nem jó konstrukció, nem olyan, ami illik a kétharmadhoz. Kifejezetten haragudtam érte, de egyébként mi közöm hozzá. Ki az a Habony Árpád, hogy foglalkoznom kelljen vele.
Az ellenzék és az érte dolgozó média, közformálók most mumusként néznek rá, lesik minden lépését, mintha maga az Úr járna köztünk. S megint eszembe jut: ki az a Habony Árpád? Miért kellene naponta magunkba engednünk a híreket róla. Nem a mi tévedésünk, nem a mi eszközünk, nem a mi módszerünk. Akkor miért? Oda se figyelek már, ha rugóznak rajta. Oda se figyelek már rá.
VISZONT. VAN. LÉTEZIK. HAT. BEFOLYÁSOL. TERVEZ, MEGVALÓSÍT. IRÁNYÍT. 
AKKOR VISZONT MIÉRT KELL LETAGADNI?

Ki és miért fél attól, hogy van egy fickó, aki tanácsokat ad a miniszterelnöknek? Miért fél bevallani ezt a kormányfő. Ismerve a Fidesz mai kormány- és jutalmazás-technikáit, érdektelen, hogy van-e fizetése bármely állami kifizető helyen, vagy nincs (nincs!), a hülye is tudja, hogy ha fontos embernek fontos helyen és helyzetben tanácsot ad (Habony Árpád vagy X, Y, Z), AKKOR megtalálják a módját annak, hogy elnyerje méltó jutalmát. Abba, hogy mi ez a jutalom, úgysem látunk bele, én nem is akarok, mert biztosan nem 100 milliárdos nagyságrendű, mint pl. a Simicska-birodalom jutalmazása (volt). Közömbös számomra, hogyan elégítik ki Habony Árpádot.

De ha ilyen egyszerűen megítélhető ez az egész kérdés, akkor miért kell hazudni, kitérni, ködösíteni, stb.? Ez a hiba, nem Habony. Őt és hatását nem tudjuk megítélni. DE a hazudozásból eredő hiba hatását meg tudjuk: elfordulunk tőle. Valahogy' nagyon stílustalan és erőszakos, mert az áll mögötte - immár hónapok óta minden Habonyt érintő kormányzati és Fidesz-megnyilvánulásban -, hogy: Figyelj! ÉN bármit mondhatok.

És ez bizony elementárisan nagy tévedés. 
Mert mondanak bármit, Habony évtizedes időzónában titkos és belső bizalmas tanácsadó. Úgy, mint ahogyan pl. Simicska "kincstárnok" kifizető volt. Mire ment vele a Fidesz a dolgok kitisztulásakor?  (Simicskát nem volt szabad bírálni, félni kellett - volna - tőle; s mi lett belőle...)


2015. április 23. 


ENNÉL UNDORÍTÓBB HÍRT ALIG LEHET OLVASNI
SIMICSKA LAJOSÉ LETT AZ INDEX.HU - alapítványi átmosással (mert ugye, éppen most írtam: mire is használják az alapítványokat Magyarországon...). Gátlástalanok, ha egybekelnek.
Kezdődik.
Pfuj. Ennyi.

A Magyar Művészetért Díjrendszer idén 30 éves. Alapításához 500 forint kellett. Azóta a 16 díj együttesévé vált díjrendszer nevében kb. 1300 díjat adományoztunk és 2038-ig biztosan látjuk, hogy ez így marad. Saját erőből, barátok saját erejéből. S néhány önkéntes hazai magántámogatásból. Ami soha nem volt bekalkulálva, anélkül is haladni akartunk.

Utálnám, ha a művészeteket, művészeket, alkotó személyeket és közösségeket támogató díjunk sorsa attól függne, támogatja-e az állam, önkormányzat, mások pénzéből élő alapítvány. Egyáltalán: utálnám, ha a díjak sorsa attól függne, támogatja-e más az alapítón kívül. Mert akkor miért alapítja az alapító, ha nem tudja ellátni. S ha már nem tudja, miért nem hagyja abba?

Egész életemben megvetettem azokat az alapítványokat, alapokat, amelyeket azért hoztak létre, hogy aztán kalapoljanak, kéregessenek, s ha netán nem kapnak, bajba kerülnek, sírdogálni kezdenek. Akkor mire alapozták adományozó kedvüket? S ha erejük elfogyott, ha céljukat más nem támogatja, akkor miért nem adják át a terepet alaposabb kezdeményezőknek. De e téren nem vagyok türelmetlen, kritikát sem szoktam gyakorolni mások felé, egyszerűen csak utálom az ilyesmit. Mikor úgy tüntetik fel, hogy áldoznak, közben abból élnek? - a célra beszedett pénzekből.

De mindennél jobban utálom az állam, stb. tőgyén lógókat. 

S hogy fokozzam: náluk már csak azokat utálom jobban, akik külföldről tartatják el magukat. S ők a "fő civilek". Ők civilek? Mióta? Mióta civil kurázsi az, hogy szervezetek, csoportok eltartatják magukat külföldiek pénzén, s itthon eljátsszák a nagy felelős adakozót, demokratát, jogbajnokot, pénzosztót? Szolgák, pontosan behatárolható érdekek mentén, hihetetlen hangzatos címeken-neveken: Társaság a Szabadságjogokért (TASZ), s az ilyenekből tucatnyi, seregnyi. A TASZ a példámban jelkép: a pénzügyi kitartottság és a társadalmi nagyképűség zavaros keveréke - mondhatnék más neveket is, bőven.

Még ezt is lenyeli az ember. Hiszen nem én hozom a döntéseket, nem azért vagyok, hogy mások ügyeiben ugrabugráljak.

De mi abban a gond, hogy egy állam - bármely állam, bárhol a világon - a saját törvényhozó erejére építve azt mondja: OK, működjetek, demokrácia van, éljen minden kezdeményezés, ÁM szeretném törvényileg meghatározni, hogy milyen legyen a működésetek pénzügyi átláthatósága?! Elvégre ti is itt szerveztek, ügyködtök jót vagy rosszat ezen ország területén.

Mi a gond abban, ha van egy határ - nem az én dolgom eldönteni, éppen hol lehet és kell ezt meghúzni -, amely fölött nyilvánosságra kell hozni a külföldi támogatás összegét? Örülhetnének e "civilek", hogy rájuk is kiterjednek a közösségi szabályok, s nem kerülnek gyanakvás árnyékába. Büszkén s maguktól kellene ezt felajánlaniuk, tisztelve ezzel a közeget, melyben élnek: a magyarok közösségét, közös ügyeit.

Én természetesen a belföldi támogatás összegét is kötelezően publikáltatnám, ugyancsak a törvény erejével.

És keserűen fűzöm hozzá: hozzon bármilyen törvényt az állam, ezek a szervezetek úgyis kijátsszák. Mert ők ebből élnek. És úgy gondolják, hogy ők védettek, rájuk ennél szigorúbban úgysem mer senki ellenőrzést kiróni. Sőt számukra az ellenőrzés sötétté vált Magyarországot jelent, gátlástalanul küldik világgá panaszukat jogfosztottságukról. Hm.

Legalább legyen egy jelzőoszlop, hogy Uraim, eddig és ne tovább. De mivel persze nem azt korlátoznánk, hogy Önök mennyi pénzt zsebelnek be külföldről - hogyan is szólhatnék bele ebbe én, az állam -, hanem csak egyszerűen látni szeretnémk a befolyó támogatás méretét X magas összeg fölött, szíveskednének ezt tudomásul venni? Amúgy meg nyilván folyik majd a pénz Önökhöz ezután is, ugyanazért, ugyanonnan, ugyanúgy.

Mi itt a baj? Az, hogy a szolgák - akiket eltartanak külföldről - szeretnék úgy tenni, mintha ők igazi, nemes nagyurak volnának? De nem azok. S nem is civilek. Függelékek, mástól függnek, más pénzét szolgálják meg, őt szolgálják ki, s közben a fejük fölött lóbálják a táblát: MI VAGYUNK a civil szervezet. Tudják, mit? Akkor már százszor inkább az a család, amelyik az utcánkban rendszeresen szépítgeti a szegényes játszóteret, kizárólag a saját pénzéből, szó nélkül, csak úgy egyszerűen, mert úgy érzik: nekik erre több pénzük van, mint a környék lakóinak. ŐK A CIVILEK - AKIK A SAJÁTJUKAT ADJÁK. Ők, a feljegyzetlen tízezrek, s nem a kibélelt szolgák. Önök meg a máséból élnek, farizeus módon jótevőként kívánva szerepelni

Ajánlom tehát mindenkinek, hogy kunyerálás és kiszolgálás, hajbókolás és függés helyett arra a méretre, arra a szorgalomra, kitartásra, tehetségre és áldozatra építse adományozó kedvét, amekkorát elbír ő maga. S ha ezek után valakik szívesen segítik, tegye teljesen nyilvánossá. Ehhez még csak nem is kellene törvény. Ehhez elég lenne tisztességes civil kurázsi.

Társaság a Szabadságjogokért meg a többi, meg a többi? Az melyik alapjog, hogy ismeretlen és ellenőrizhetetlen külső forrásokból tartsanak már el, ellenőrizetlenül, mert én annyira nagyon szeretem a szabadságot? Ez elég gyenge adományozó kedv, szolgaként is kevés.

ÉN, KIBEN TE
ÁLDOTT MINDEN PERC (Húsvétkor)

Lüktető életben a dermesztő halállal
szemben feszülni lehetetlen,
ha nem hiszünk az egyetlenben:
amelyben rajtunk túl is fénylő világ van

Vétkek közepette az örök vigaszban,
hogy a reményben csak jó s igaz van
S bár gyarlón mindig mindent elrontottunk
nem lesznek úrrá görcsök, félelmek rajtunk

Hús és vér sejtjében a vétlen, tiszta lélek
emberszívű megváltóink, kik értünk élnek
Feléjük nyújtott vágyakozó, kérő kezünk
a körforgásban mi is új létet érdemlünk

Százszor is benned én
kiben te megszülettél
ezerszer bennem te
felkelő naplemente

(Gubcsi Lajos, 2017. április 14,)