Gubcsi Lajos
Hírek A MM Élőtárlata Albumok Díjak Gálák Gubcsi Lajos életrajza - A MM Laudációk Mecenatúra MM-díjazottak Hangoskönyvtár
ÉS A 4000., ÍME
LEHETETLEN ÉS HIHETETLEN!
EZ MEG A 4000. E PERCBEN?
Gubcsi Lajos: 1122 év - A hazáért mindhalálig : Magyarország a Kárpát-medencében / szerkesztő Gubcsi Lajos
http://mek.oszk.hu/18600/18686

Aki hűségesen figyeli mai bejegyzéseimet, látja, hogy ezen órában a 3. könyvem letöltése ér el valamilyen mágikus kerek számot.
Mi van van körülöttem? Milyen nap ez? (a képen Györfi Sándor Szent István-szobra a Szoborkertemben - A Jelkép.)Lehet, hogy egy kép erről: szabadtéri és emlékmű
További hírek
Székelyföld térképek

Studium Generale, Corvinus

 Rám köszönt tegnap este a múlt, s igen jólesett.

A Corvinus Egyetemen tegnap ünnepelték a Studium Generale nevű szervezet 50+1. évfordulóját SG 50 néven, a pandémia miatt tavalyről idénre kellett halasztani az 1970-ben alapított szervezet arany-évfordulóját. Nekem adta a sors, hogy 1970-ben alapító elnöke lehettem e szervezetnek, amely a középiskolásokat képezi, készíti fel az egyetemi felvételire. Önkéntes egyetemisták, elkötelelezett fiatalok ezrei vettek részt venne azóta, gimisek tízezreinek nyújtva pótolhatatlan, önzetlen segítséget.

 A fotót akkor, 1970 januárjában készítette lapja számára egy svéd újságíró, aki különös dologként számolt be az új egyetemista célról.

Mára erős, nagy intézményesített erővé váltak, álmomban sem gondoltam 1970 januárjában, hogy idáig juthatnak. Nagyon büszker vagyok rájuk, hálás mindenkinek, aki az elmúlt 51 évben átadta másnak a tudását, szellemi erejét.

Nota bene - Előd fiam kezdő közgázosként szeptemberben, 51 évvel utánam és tőlem függetlenül, a tudtom nélkül belépett az SG-be. Tegnap a múlt és a jelen jogcímével együtt vettünk részt. Ma már ő is "tanítja" történelemből a gimiseket a felvételire. 

Módom volt köszöntő beszédet tartani. Előzetes üdvöző írásomat ünnepi kiadványukban közölték. Idézem ez utóbbit - történelmi időutazás ma már.. De akit érdekel, hogyan éltünk és döntöttünk 51 éve, tartson velem...


Gubcsi Lajos alapító elnök
"Pénz? Minek az?

Gyerekeik, szülők, nagyszülők. Ülnek, állnak az arany-évfordulós ünnepen egymás mellett, talán csak képzeletben, és arra gondolnak, hogy ők is… egykor, most. Aki fél évszázaddal ezelőtt jelen volt, az a dédunokáját is ringathatja már. És jön majd a dédunoka is nemsokára, mert hallja a bűvös, hívó szót: Studium Generale. Kinek nem rezzen meg a szíve itt közöttünk, kinek nem dalol a fülében a szirén e szóösszetétel hallatán? Az ős a 14. századi első magyar egyetem e néven. Ők kezdték, mi folytattuk, ti most is szüntelenül.
Helyesbítek. Nekünk az alapításkor, 1970-ben nem volt nevünk, az SG ismeretlen fogalom volt. Csak célunk volt és egy körülírt önmeghatározás: egyesültünk a vidéki, munkás-paraszt származású, hátrányos helyzetű gimisek egyetemi felvételi előkészítésére. Önálló, senkihez nem tartozó barát közösségként. Olyan időket éltünk, amikor a gáncs helyébe a gesztus kezdett lépni a magyar közhierarchiában. Akadálytalanul haladtunk át a párt- és állami fokozatokon, néhány hét alatt azt vettük észre, hogy – támogatóan vagy elismerő hallgatással – a mi kibontakozásunkat figyeli a fővárosi vagy az országos pártközpont, a megyei KISz-Bizottságok, és mindenekelőtt valaki, aki azonnal felfogta ennek az egésznek a jövőbeli, példát teremtő jellegét: az új rektor, Szabó Kálmán. Szárnyakat adott - és stencilgépet a sokszorosításhoz, ami akkor kivételes adomány volt Magyarországon egy nem hivatalos, nem-is-szervezet, hát-akkor-meg-mi-a-csoda nevű közösség számára. Mint Rákóczi zászlaja után a jobbágyok, majd vitézek, köznemesek és végül a főurak is rögtön Verecke után – úgy, olyan lelkesen és tömegesen áramlottak az egyetemisták az első, baráti hívásra: -Nem akarsz gimiseket tanítani a felvételire? – Mindenki akart.
-Ezt meg maguk hogy’ képzelik ott az elvtársak?! – először reccsent, majd később óvatoskodott a vidéki gimnázium igazgatójának hangja, amikor telefonon idézte levelünket, melyben a mellékelt kérdések alapján matek és történelem, helyszíni, ottani előzetes vizsga megtartását kértük tőle és még több száz gimitől. – Nem vagyunk mi Önöknek alárendelve, minket a minisztérium irányít!
Időbe telt elmagyarázni, hogy ez önkéntes. Nem kell részt venni benne. Tudjuk tapasztalatból, hogy az ő gimijükből is mindig jelentkezik 4-5 diák a közgázra, segíteni akartunk csupán a könnyebb felvételiben, de megértjük, hogy megtiltja.
Araszolgattunk lépésről lépésre. Mint ez esetben is, sikerrel. Pedig partizán-szerű volt minden lépésünk. Hogyan jövünk mi – ki is az a „mi”?! – ahhoz, hogy felvételikről levelezgessünk minden vidéki gimivel, eldöntsük helyettük és értük, hogy szerintünk melyek a jellemző témakörök a közgázos felvételiken. És mi, micsoda, mi van? Hogy két hónap múlva, 1970 áprilisában, a tavaszi szünetben csaknem egész hetes előkészítő táborba hívjuk azokat, akik sikeresen megírták a jelentkező dolgozatokat? Képtelenség...
Megismétlem: Ki a fene az a „mi”? S kinek a nevében? Ü. G. Y. Ügy. Egy szép, jó ügy, az, ami ma, és ami mindig is volt. Ki mondhatna nemet? Végülis.
Mert hisz’ bagatell az egész. 1970 februárja van, kint jeges, s belül melegít ugyan valami furcsa, de hogyan lesz ebből tábor 200 gyereknek? Kit érdekel ilyen apróság. Lesz.
Na jó, de nem lesz. Bukó! A világ mely ismeretlen pontján? És oda hogyan? És oda ki? És ott mit? És mit esznek, hol alszanak, egyáltalán, ember! Elment az eszed?
Nem is volt. Ha lett volna, bele se kezdtünk volna. Így azonban, ész nélkül, elemi ösztönnel egyszerű volt. Nincs hely? Megye, város, iskolaépület, vagy bármi? Hogyne lenne? Melyik az a kis város, megyeszékhely, amellyel senki sem foglalkozik, kiesik a sznobéria bűvköréből? Hogy Salgótarján, Nógrád megye? Gyerünk. A megyei KISZ-titkár, a tanácselnök két nap múlva rajongva jelzi, hogy persze, örömmel, főiskola is van, kollégium is van, kaja is lesz bőven, egész életükben ránk vártak. S lőn.
Pénz? Minek az?
Sok tucat egyetemista és fiatal tanársegéd? Éjjel-nappal jegyzeteket gyártó, stencilező kezek, kacsók? Csók is közben, késői műszakban. Ebből bőven van. Állami és párt-jóváhagyás? Kértük? Nem. Kellett? Nem. Hagyták? Igen. Kézfogásukkal jelezték, hogy köszönik? Igen. Lett végül kétszáz fiatal gimis barátunk. Ahogyan közeledett az április, már azok voltunk, bár még soha nem láttuk egymást. Egy-egy nap alatt akkorákat léptünk előre, mint máskor másban egy-egy év alatt. Megvolt a névsor. A majdnem háromszáz – jó, csak kétszáz – spártai. Akik ránk bízták magukat, jöttek.
Mi, végzősök, láthatatlanul hátra húzódtunk azon a napon, amikor ők és az új vezetők néhai Gubcsi Tibor öcsém elnökletével elindultak Salgótarján felé. Mi már lejártunk. Öregedtem, lassan-lassan 22 éves lettem majd. Én kellő jövőlátással tudtam, hogy OK, lejártunk, de jön még 50+1 év, és sok hozzá."

 


Mind elmennek, Istenem?!
Most éppen az erdélyi politika egyik utolsó bátor szabadságharcosa, Király Károly! Isten nem csak nyugosztalja majd, hanem megbecsüli, szereti tetteiért, mint eddig is 91 éven át - harca, küzdelme is maga volt az Élet. 6 évvel ezelőtt részesült Ex Libris Díjunkban.Lehet, hogy egy kép erről: egy vagy több ember és szemüveg

MI HALOTT?
MA A MÁR MEGFOGTAHATLANRA EMLÉKEZÜNK - átnyújtom hozzá alábbi írásomat, joggal ajánlom (10 éve jelenttettem meg)
Gubcsi Lajos: Nyitott boríték
ATLANTISZ ELSÜLLYEDT GYERMEKEINEK - 6-9. OLDAL, s a záró sor:
"Ezt üzenem azoknak, akik néha azt hiszik, hogy elveszett a világ, ha szerelmük..."
(a képen Gubcsi Attila Gördülő kő című festménye)Lehet, hogy egy műalkotás erről: 1 személy

EZZEL KÖSZÖNÖK MOST HALOTTAIMNAK ÉS MÁSOKÉNAK IS.
Gubcsi Lajos: Summa - 55 évem ha ha 110 lesz - Lírai regény
http://www.mek.oszk.hu/02400/02426/, LD. 310. OLDAL, a képen Gubcsi Attila Tatuka c. festménye a Summából, 2004.

"Mindenszentek-kor
Nagyapám szépen nő. Talán nagyobb lesz, mint éltében, amikor csak nekünk volt nagy, amúgy nem ütötte meg a 160 centit, valahogy mégis hős katona – négy év után már tizedes – volt az első világháborúban, a másodikat meg nem ő robbantotta ki. Galícia, Isonzó, a muszka hadifogság – ezeket a különcségeket kívülről fújtam picikoromban; nem is tudtam, mit.
Nagyapám meghaladja önmagát néhány éven belül. Már most is vidáman, hangos szóval, virággal kezében üzen. Főleg virággal, tavaszi újrahajtás után egész évben. Oly nagy bokor lesz, nem is gondolta. Igaz, anyámék gondját viselik.
Mi lesz, ha már nem?
Nagyapám megszokta a föld mélyebben fekvő szagát Isonzó szikláinál. Föld és szikla, sokáig ásták, mire beásták magukat. Most szereti ezt a földet, a sajátja, homok. Alföldi isten ez a föld. Már nincs 160 centi.
Viszont gyönyörű virág nő ki belőle. Nagyapám szája széle – mindig csibuk lógott benne, még azok után is, hogy ettől ott bőrrákot kapott – táplálja a virágot, tenyere az örökzöld cserje tövét simogatja, s a hasára vette a nagy bokrot. Így növekednek már vagy húsz éve.
Ha az ember megáll mellettük – akkor is, ha nem hívő –, hinni kezd az örökkévalóságban. Ha hindu hívő, akkor az újjászületésben. Nagyapám ugyan soha nem hallott a reinkarnációról – csöndös, békés ember volt, nem voltak nagy vágyai –, nem is szerette volna, ha ilyen ésszerűtlen dolgokkal babrálják a nyugalmát. A tehénnek hitt, a hajnali fejésnek, a kapának, a kaszának, nagyanyámnak már kevésbé, őt mindig megdünnyögte, ha Istenkéről nyögdécselt. Persze nem is dünnyögött, még azt se.
Most azonban reinkarnál. Melegíti a virág fagyott gyökerét a tél végén; megfogja keze formálta csajkájában az alácsorgó esőt, álljon meg, innen már felfelé az út, az örökkön Nap felé. Asszimilál az öreg.
Júniusban, a születésnapom tiszteletére virágba borítja a sírját. Unokáink leborulnak – leborulnak, hé! -, mondaná,
ha ismerte volna a verseket és a felkiáltójelet. Észre se veszi, milyen ritkán járok hozzá, soha nem foglalkozott azzal, más mit csinál, úgy volt vele, biztosan jó az. Pedig a demokrácia szó se esett ki soha a száján, nem is volt benne.
Tehát: kivirágzik nagyapám a születésnapomra. Én legalábbis ilyennek látom. Leporolja a földet magáról, előveszi a szép fekete lajbit, amit nagyon kímél amúgy; a fekete csizmát, amit már hatvan éve hord ünnepekkor; és – persze – fehér az ing. Fölkel, szétnéz, a seprővel gyorsan rendet teremt a sír körül, akár van miért, akár nincs; a bokor leveleit megsimogatja, elrendezi, összekuszálta a szél; a tarackot nem kapálja, hanem a saját kezeivel húzigálja ki, különben újra nőne végtelen és telhetetlen gyökeréről – azt hiszem, nagyapám legősibb ellensége nem a talján volt, nem is a muszka, hanem a tarack. Most legalábbis ezt irtja.
Büszke arra, hogy virág lett belőle, vénségemre, mondja. Ezt sose gondolta volna, egyszerű ember volt ő, mint mondtam, nem voltak nagy vágyai. De hogy virág legyek? Kicsikém – mondta nekem; én aztán később a nőimnek, ugyanezt. Kicsikém. Mit adott volna a nagyanyám egy ilyen szóért. De aszszonynak nem jár a dicséret. Asszonynak hűség jár. Meg a szája. Ezt nem a nagyapám mondta, ezt én.
Ilyenkor, mindenszentekkor nagyapám soha nem jön fel.
Nem szíveli az ünneplést. Soha nem volt benne része, mért éppen most. Már.
De ha majd elmegyünk, feljön, megcsókolja a lábunk nyomát, elrendezi a virágainkat, hogy ne takarják egymást, hogy tudja mindegyikről, ki hozta. Érdekes, most is milyen keveset beszél? Mindig így volt, inkább mosolygott csak.
Mikor téeszesítették, körül és belül közel hetven éves volt – azzal ijesztgették, hogy a kályhával melegítik fel, ráültetik, mint Jani bácsit a szomszéd tanyában –, de mivel nem volt duhaj ember, hajlott a szóra, mosolygott, aláírt mindent – majd otthagyta az egész jajt, bejött a városba lakni. Hozta két tehenét; Virág, Cukor.
Akkor is mosolygott. Negyvennyolc kilósan. Csizmában, sár nélkül.
Így november elejére abbahagyja a vegetációt. Rövidek a nappalok, hosszú az éj, inkább kukoricát kezd morzsolni,
betakarja a szőlőt, kiszedi a száraz kukoricaszárat és belerúg a közeledő télbe, mert majd fázni fog, és lesz, hogy nem tud kimenni hajnalban a tehenekhez a nagy hó miatt. Kimegy azért.
Ritkán jön fel, inkább mi megyünk le hozzá, mostanában még csak elszórtan, aztán eljön majd az az idő is, amikor tömegesebben, kart karba öltve, a család különböző tagjai elindulnak nagyapám földön túli, illetve hát földön inneni, lenti virágoskertjébe kapálni, virágformát ölteni.
Egymagában sose szerette. Mi, unokái nyolcévesen beléptünk a kapálás szentélyébe, önként: szorgalmáért. Az öröme a rügyek láttán, a nyíló életet símogató keze, maga a nyíló élet is tetszett a májusi földeken. Õ volt a kapa művésze, kilencvenkét éves korában is láttam még a homokon a tarack elleni harcban.
Most inkább virágot nevel, önzetlenül, rendületlenül, télen gyűjti az erejét, tavasszal-nyáron kiontja, s november elsején halkan azt mondja: Kicsikém. Újabban nőmtől hallom.
Jólesik, de meg kell szoknom Lehet, hogy egy műalkotás erről: 2 ember

Gubcsi Lajos: A szabadság népe
Gubcsi Lajos (szerk.): From the Noon Bell to the Lads of Pest

 

Ezen két könyvvel emlékszem és emlékeztetek '56-ra, e kivételes októberre. A szabadság népe című albumom az 50. évfordulóra jelent meg 2006-ban, a Déli harangszótól a pesti srácokig című, általam szerkesztett és a Zrínyi Média által 2011-ben kiadott magyar nyelvű könyv angol nyelvű változata pedig 10 évvel ezelőtt. Mindkettőt tisztelettel ajánlom, ezekkel járulhattam hozzá egy történelmi dicsőség fényéhez.