Gubcsi Lajos
Hírek A MM Élőtárlata Albumok Díjak Gálák Gubcsi Lajos életrajza - A MM Laudációk Mecenatúra MM-díjazottak Hangoskönyvtár
Örökké
Közös öregeink...
Gubcsi Lajos: Summa - 55 évem ha ha 110 lesz - Lírai regény http://www.mek.oszk.hu/02400/02426/
Sok fájdalomról olvastam most, emlékeket Halottak Napján. Idézem az enyémet a Summa című könyvemből, hosszú, de megéri annak, akinek volt, van, vagy lesz nagyapja.
"Mindenszentek-kor
Nagyapám szépen nő. Talán nagyobb lesz, mint éltében, amikor csak nekünk volt nagy, amúgy nem ütötte meg a 160 centit, valahogy mégis hős katona – négy év után már tizedes – volt az első világháborúban, a másodikat meg nem ő robbantotta ki. Galícia, Isonzó, a muszka hadifogság – ezeket a különcségeket kívülről fújtam picikoromban; nem is tudtam, mit.
Nagyapám meghaladja önmagát néhány éven belül. Már most is vidáman, hangos szóval, virággal kezében üzen. Főleg virággal, tavaszi újrahajtás után egész évben. Oly nagy bokor lesz, nem is gondolta. Igaz, anyámék gondját viselik.
Mi lesz, ha már nem?
Nagyapám megszokta a föld mélyebben fekvő szagát Isonzó szikláinál. Föld és szikla, sokáig ásták, mire beásták magukat. Most szereti ezt a földet, a sajátja, homok. Alföldi isten ez a föld. Már nincs 160 centi.
Viszont gyönyörű virág nő ki belőle. Nagyapám szája széle – mindig csibuk lógott benne, még azok után is, hogy ettől ott bőrrákot kapott – táplálja a virágot, tenyere az örökzöld cserje tövét simogatja, s a hasára vette a nagy bokrot. Így növekednek már vagy húsz éve.
Ha az ember megáll mellettük – akkor is, ha nem hívő –, hinni kezd az örökkévalóságban. Ha hindu hívő, akkor az újjászületésben. Nagyapám ugyan soha nem hallott a reinkarnációról – csöndös, békés ember volt, nem voltak nagy vágyai –, nem is szerette volna, ha ilyen ésszerűtlen dolgokkal babrálják a nyugalmát. A tehénnek hitt, a hajnali fejésnek, a kapának, a kaszának, nagyanyámnak már kevésbé, őt mindig megdünnyögte, ha Istenkéről nyögdécselt. Persze nem is dünnyögött, még azt se.
Most azonban reinkarnál. Melegíti a virág fagyott gyökerét a tél végén; megfogja keze formálta csajkájában az alácsorgó esőt, álljon meg, innen már felfelé az út, az örökkön Nap felé. Asszimilál az öreg.
Júniusban, a születésnapom tiszteletére virágba borítja a sírját. Unokáink leborulnak – leborulnak, hé! -, mondaná,
ha ismerte volna a verseket és a felkiáltójelet. Észre se veszi, milyen ritkán járok hozzá, soha nem foglalkozott azzal,
más mit csinál, úgy volt vele, biztosan jó az. Pedig a demokrácia szó se esett ki soha a száján, nem is volt benne.
Tehát: kivirágzik nagyapám a születésnapomra. Én legalábbis ilyennek látom. Leporolja a földet magáról, előveszi a szép fekete lajbit, amit nagyon kímél amúgy; a fekete csizmát, amit már hatvan éve hord ünnepekkor; és – persze – fehér az ing. Fölkel, szétnéz, a seprővel gyorsan rendet teremt a sír körül, akár van miért, akár nincs; a bokor leveleit megsimogatja, elrendezi, összekuszálta a szél; a tarackot nem kapálja, hanem a saját kezeivel húzigálja ki, különben újra nőne végtelen és telhetetlen gyökeréről – azt hiszem, nagyapám legősibb ellensége nem a talján volt, nem is a muszka, hanem a tarack. Most legalábbis ezt irtja.
Büszke arra, hogy virág lett belőle, vénségemre, mondja. Ezt sose gondolta volna, egyszerű ember volt ő, mint mondtam, nem voltak nagy vágyai. De hogy virág legyek? Kicsikém –
mondta nekem; én aztán később a nőimnek, ugyanezt. Kicsikém. Mit adott volna a nagyanyám egy ilyen szóért. De aszszonynak nem jár a dicséret. Asszonynak hűség jár. Meg a szája. Ezt nem a nagyapám mondta, ezt én.
Ilyenkor, mindenszentekkor nagyapám soha nem jön fel.
Nem szíveli az ünneplést. Soha nem volt benne része, mért éppen most. Már. De ha majd elmegyünk, feljön, megcsókolja a lábunk nyomát, elrendezi a virágainkat, hogy ne takarják egymást, hogy tudja mindegyikről, ki hozta. Érdekes, most is milyen keveset beszél? Mindig így volt, inkább mosolygott csak.
Mikor téeszesítették, körül és belül közel hetven éves volt – azzal ijesztgették, hogy a kályhával melegítik fel, ráültetik, mint Jani bácsit a szomszéd tanyában –, de mivel nem volt duhaj ember, hajlott a szóra, mosolygott, aláírt mindent – majd otthagyta az egész jajt, bejött a városba lakni. Hozta két
tehenét; Virág, Cukor.
Akkor is mosolygott. Negyvennyolc kilósan. Csizmában, sár nélkül.
Így november elejére abbahagyja a vegetációt. Rövidek a nappalok, hosszú az éj, inkább kukoricát kezd morzsolni,
betakarja a szőlőt, kiszedi a száraz kukoricaszárat és belerúg a közeledő télbe, mert majd fázni fog, és lesz, hogy nem tud kimenni hajnalban a tehenekhez a nagy hó miatt. Kimegy azért.
Ritkán jön fel, inkább mi megyünk le hozzá, mostanában még csak elszórtan, aztán eljön majd az az idő is, amikor tömegesebben, kart karba öltve, a család különböző tagjai elindulnak nagyapám földön túli, illetve hát földön inneni, lenti virágoskertjébe kapálni, virágformát ölteni.
Egymagában sose szerette. Mi, unokái nyolcévesen beléptünk a kapálás szentélyébe, önként: szorgalmáért. Az öröme a rügyek láttán, a nyíló életet símogató keze, maga a nyíló élet is tetszett a májusi földeken. Õ volt a kapa művésze, kilencvenkét éves korában is láttam még a homokon a tarack elleni harcban.
Most inkább virágot nevel, önzetlenül, rendületlenül, télen gyűjti az erejét, tavasszal-nyáron kiontja, s november elsején halkan azt mondja: Kicsikém. Újabban nőmtől hallom.
Jólesik, de meg kell szoknom."
Gubcsi Attila festménye a tizedesről és az öregről.
További hírek

 SZÁJER IDE, SZÁJER ODA - AZ APA FÉRFI, AZ ANYA NŐ.

Avagy nem engedünk, ne engedjünk '48-ból.
A Szájer-ügy védhetetlen. De mi köze az alkotmányos és emberi alapértékeinkhez? Bűnhődjön, ahogyan kell. De a gender-őrület nem kell. Mert az maga a büntetés, ránk, a közre.

 Image result for menyasszony filigrán | Wedding illustration, Cute couple  drawings, Classical dress


HIDEG VAN, ÉS BAJOK IS. Bátran ajánlom legújabb könyvemet
Gubcsi Lajos: Kicsim gyere, fölmegyünk az égig 

https://mek.oszk.hu/19800/19829/
- a gyerekeinkről, rólunk, szülőkről. Felmelegít, és enyhíti a kiszabott magányt a vírusos időkben.
(a kép az ozorai várban készült, rajta Ozorai Pipó országbáró 1403-ból, vagy ha nem, akkor egyik fiam a közelmúltból)

 


 TRIANON!!! (a románok új ünnepén, december 1-én külön is felkiáltójel)

A Magyar Művészetért-díjas nagyszerű filmrendező, Jelenczki István Nem, nem, soha I–IV. – „Isten az igaz ügyet nem hagyja el” című filmjének díszbemutatóját a járványhelyzet miatt online közvetítik december 19-én és 20-án. Jegyet az Uránia Nemzeti Filmszínházon keresztül lehet vásárolni a filmszínház internetes oldalán. A megváltott jegy ellenében az érdeklődők internetes elérhetőséget kapnak, amelyen keresztül otthonukból tekinthetik meg a filmet.

Jelenczki István – Wikipédia


FELSZÍTOTT VITÁK HELYETT ---
Három évtizede követem Orbán Viktor tevékenységét.
Aki őt antiszemitizmussal, bármilyen faji elfogultsággal, szélsőséggel, nácizmussal, radikalizmussal vagy ezek közül bárminek az irányításával, szításával vádolja, az komplett kretén.
Lehetne más is, de most ennél maradnék: komplett kretén.
Ami bajuk van Orbán Viktorral, az enélkül a kíméletlen erejű és pusztító szándék nélkül is megoldható: négy évente van demokratikus választás, ennek szabad jellege semmit sem csökkent az elmúlt három évtizedben az utóbbi tízben sem. Nosza.
Addig sem érdemes komplett kreténnek maradni, mert az is vírus, terjed, mérgez. Jellemző, hogy Orbán Viktor ezt is kibírja, rendületlenül, mert megpróbálja úgy hinni, hogy ez is a demokrácia része.

KIK KAPTÁK A Magyar Művészetért - BUBIK ISTVÁN-DÍJAT?
A nagy színész emlékére - 2004. nov-i halála után a Bubik István-díjunkat az alábbi színészek kapták:
Balázs Attila Temesvár
Bogdán Zsolt Kolozsvár
Gubás Gabi Budapest
Kerekes Éva Budapest
Kézdi Imola Kolozsvár
Kicsid Gizella Sepsiszentgyörgy
Molnár László Szolnok
Oberfrank Pál Veszprém
Tóth Tibor Révkomárom
Trill Zsolt Beregszász

Bubik István 16 éve halt meg, emlékeztet rá a színésztárs, Rubold Ödön közösségi bejegyzése...
És bevillan az a reggel.... Még azokban az órákban felhívott egy nagyon kétségbeesett női hang, tulajdonosa... Kubik Anna. Azt hiszem, sírás volt a hangjában... Nem akartam elhinni neki... És még aznap döntöttem, hogy megalapítom a Bubik István-díjat, amelyet dec. 3-iki gálánkon be is jelentettünk, hozzáfűzve, hogy egy hónap múlva, jövő év januárjában, január 22-én, a Himnusz napján megjelentetjük A csillagokban Bubik István című díszalbumunkat, s így is lett, lányommal, Gubcsi Anikóval éjt nappallá tettünk, Györfi Sándor pedig heteken belül elkészítette a Bubik-díjat, amelyet aztán 10 éven át minden évben átnyújtottunk nagyszerű színészeknek szerte a Kárpát-medencében, elsőként már 2005-ben, Trill Zsoltnak, aki akkor Beregszászon volt színész. A fotón a Bubik-díj.
Gubcsi Lajos - Gubcsi Anikó: A csillagokban Bubik István.
http://www.mek.oszk.hu/02300/02355