Gubcsi Lajos
Hírek A MM Élőtárlata Albumok Díjak Gálák Gubcsi Lajos életrajza - A MM Laudációk Mecenatúra MM-díjazottak Hangoskönyvtár
Szívből is kellene, értelemből is...
November 4.

TUDATVAKSÁG

Nem könnyű szembe nézni a borzalommal, a fájdalommal, a vérrel, az árulással, az üszökkel és a halál borzalmával, sőt: nagyon nehéz, ha rólunk van szó, ha mi vagyunk az áldozat és a hóhér.
1956-ra emlékeze hősiesség, a vakmerő nép, az utcán vonuló bátrak, a diktatúra elleni harc jut eszünkbe, vagyis a győzelem, a szabadság napjai. Az október 23-tól nov. 3-ig tartó időszak. Lelkesítő korszak.
És ma is elcsendesülünk, ha november 4-ének égomlására akarnánk emlékezni, az azt követő napok temérdek áldozatára. Csaknem egybeesik a halottak napjával, szeretteink iránti tiszteletünkkel, lehetne nemzeti gyász mindnyájunk személyes ügyeként, a szívünkben, ugyanúgy, mint Arad a vértanúkkal. Lehetne minden vereségünk mementója és egyben a feloldozás, hiszen ilyen brutális erőfölénnyel néhány nap alatt soha nem gázoltak le bennünket. Trianon, 1944-45 mind véresebb áldozat, mint Mohács, s 1956 a leginkább az: nem katonákat, hanem egyszerű embereket öltek halomra a saját földjükön a kivégző osztagok: szovjet alakulatok. Nem háború volt ez, nem is harc: ez egy nemzet kivégzése volt - azzal a téves célmegjelöléssel, hogy a magyar nemzetet ki lehet végezni.
Az oroszok és a velük együtt érkező más szovjetté tett nemzetek vérben gázolni jöttek. Nem így tanultam annak idején, megmentőknek kellett és kellett volna dicsőítenem őket. Mire megtudtam és felfogtam, mi történt 1956-ban, már elterelték hamis irányba az ismereteimet, meg kellett vívnom a saját belső harcomat önmagammal és a bennem kialakult, 33 éven át erősített képpel. Fel kellett fognom, hogy elárulták saját családjukat, nemzetüket, múltunkat és jövőnket azok, akik - a magyar történelemben példátlan jellemtelenséggel - felajánlották a kötélfonást a hóhéroknak.
November 4. erősebb emléks nagyobb tiszetelet érdemel, mint sok más ünnep. De nem merjük a rangjára emelni, mert önkényt, vért, halált, elviselhetetlen vereséget jelent. Visszavágtak bennünket a gyökereink alá. Onnan pedig nehéz kihajtani. És bárddal vágtak vissza, csonkokat hagyva. Hullottak az embereink a sáncokon, mintha arra születtek volna, hogy tanktöltelék legyenek. És miközben a legnagyobb szeretettel emlékezünk a győzelem reményében harcba szálló forradalmárokra és szabadságharcosokra, a pesti srácokra és a vidéken is gyilkos sortüzek áldozataira, aközben mintha feledhetnénk: minden erőnk ellenére szétszaggattak bennünket - de voltak sokan, akik ettől nem féltek, akik odadobták az életüket értünk.
Nagy szavak: értünk.
Valójában azt sem tudták, kiért. Csak és csupán azért tették, mert mindig vannak bátrak, akik semmit sem latolgatnak, ha meg akarják alázni, ha le akarják igázni, ha tervezetten megsemmisíteni jöttek ide. A szovjeteknek-oroszoknak soha nem bocsájthatjuk meg, amit tettek nov. 4-én. Mindaddig, amíg mi nem gázoljuk vérbe őket Moszkvában a Vörös téren, tartoznak nekünk sok ezer élettel. Eltérően a második világháborútól, nem vesztes fél lettünk egy kilátástalan harcban, hanem állatok által darabokra szaggatott áldozat - ember.
Amikor november 4-re emlékezek, a megvető haragon túl éppen a mi embereink jutnak eszembe. Nem akartak meghalni. Élni szeret mindenki. Halálukat nem ők választották. S nem értünk haltak meg. Magukért. Mert mindnyájan ilyenek voltak: kivételes, pillanat teremtette hősök, akikre nem várt a temetők méltósága és csendje.
Ők voltak a megvert nemzet. Nekünk csak annyi jutott, hogy megpróbáljunk felemelkedni. Mert ha nem tudnánk, az oroszokkal együtt mi is halált osztottunk rájuk - akkor ugyanis tényleg értelmetlen volt kigombolni az ingeket és megvárni a robbanást a testben.
November 4. az egyik legnagyobb ünnepünk, ha nem a legnagyobb. Egyszer az ócska pártoktól függetlenül, az ócska hazugoktól függetlenül, az ócska vásári politikáktól függetlenül fel kellene emelkednünk melléjük. Nem igazán magyar az, aki ebben bármelyik irányból és bármely pózában háttérbe tolja a nemzet egységét - amely nem létezett soha, nem is fog, de amelynek sorsa az, hogy legyenek közösen igaz eszményei, mert különben saját sarában fetreng.
Lehet a vereség is eszmény, ha szeretjük feláldozott hőseinket. Rongyosan, vérbe fagyva, névtelenül, elárulva és cserben hagyva.
Amikor a temetőkre gondolok, nem csupán az enyéimmel beszélgetek. Szólok az övéikhez is: semmi nem pótolhatja elveszítésüket. De olyant tettek, amit mi soha nem mernénk. Halált osztottak magukra ezerszámra, hogy kimentsenek bennünket megalázó vereségeinkből.

További hírek
Tudom, hogy későn szólok, de megteszem...
Soha nem tartottam szerencsésnek és helyesnek - sőt: szerencsétlennek és helytelennek tartottam, tartom ma is - a "szórvány" szó használatát azokra a magyar közösségekre, csoportokra, vidékekre, amelyek egykori és mai szülőföldjükön aránytalan mértékű kisebbségbe kerültek, és ilyen a kisebbségi sorsuk, helyzetük is: igazságtalan és aránytalan, méltatlan.

A "szórvány" szó azonban rossz kicsengésű, bántó hallani a benne rejlő pejoratív értelmet. Degradáló, még ha nem is ez a szándék.

Azért szólok későn talán, mert mindenütt ezt a fogalmat terjesztik, akik kitalálták és használják.

Gondolkodniuk kellene és változtatni - és nem hivatali szobákban, fotelekben kitalálva, hanem az ügy súlyának megfelelően a lehető legszélesebb értelemben vett értelmi és hangulati összehangolással helyesen definiálni azok életét, sorsát, helyzetét, akiket érint. Leginkább nem használnék semmilyen megkülönböztető jelzőt!!! Magyarok. Mint bárki más.

Gubcsi Lajos fényképe.



"A szabadság romániai nacionalista értelmezése szerint azt jelenti, hogy a kisebbség jogait sorozatosan lehet sérteni a demokrácia égisze alatt." - jellemzi a román hatalmaskodókat...
"A politikusok egykor esküt tettek az önrendelkezés mellett, de nem tettek érte semmit."
"Ne altatódalt fújjanak, hanem ébresztőt."

Kemény kritikát fogalmazott meg Czirják Árpád pápai prelátus a történelmi magyar egyházak és különösen a római katolikus egyház tevékenysége kapcsán. Többet kellene tenniük a magyarság megmaradásának érdekében – hangzott el a Gyergyócsomafalván megtartott 8. Székely Fórumon. Komoly bírálatot kaptak az erdélyi magyar politikai szervezetek is.

"(a papnak) nem kell kivonulnia a közéletből. Az értelmiség nagy számban elvándorolt, hiányoznak azok, akik a nép nehéz sorsát világgá tudnák kiáltani. Ki kell lépni a megszentelt környezetből, szolidaritást kell vállalni a fogyatkozó közösséggel, vállalni kell a nemzetébresztő programot – szól Czirják Árpád üzenete.

http://itthon.ma/erdelyorszag.php?cikk_id=22527

Van még valaki, akit zavar (dühít, kiábrándít, elkeserít stb.) a vereség Luxemburgtól?! Mert ha igen, az bizony beteges álmodozó és nem realista.
Van rosszabb. Hallottam, hogy a Vatikán csapata is készül a magyarok ellen. Győzni akarnak, tutti tipp. Így szeretnék kiküszöbölni egyéb presztízsveszteségeiket.Túlkorosak, de az nem számít, a fő, hogy biztosra mehessenek, és ez ellenünk garantált. A Vatikán nyilaitól ments meg Uram minket, ha kapura lőnek...

 


Gagyi Janik, Gagyi Macik és a többiek Fülig Jimmy naplójából

Ha valamihez, ehhez nem kell kommentár. Egy nagyon sokszoros miniszter Balog Zoltán és egy még többszörös állás- és milliárd-halmozó Schmidt Mária így készíttet el és avat fel egy emléktáblát mellékesen Kertész Imre írónak. Ja, egyébként csini és trendi a ruha, a mosoly...
Nézzék ezt a fotót, a környezetét és úgy általában azt, amit mutat. A környezet maga az ember - ezt tudom nekik mondani, és akármilyen minőségemben úgy szégyenlem magamat, hogy pl. e két embert nem nagyon szeretném még egyszer látni a közéletben. Sehogy se szeretném. Vágyam szerint saját alapszakmájukban aprópénzt keresnek szorgos munkával. És egyébként a Kertész Imre Intézetre 1.000.000.000 adtak állami pénzből. Magukat avatják éppen - hogy mivé, én el nem árulom!!!

 Ömlik a könnyem, ezt nem bírom ki...ömlik a röhögéstől, amelyet végtelen fájdalom vezérel, és ömlik a fájdalomtól, amely röhögésbe csap át. Egy idézet és egy fotó a 444.hu-ról, amelyet illik szidni, de az alábbiak eléggé tényszerűnek tűnnek - hhaahhha-sírással. Egy Kertész Imrének most állított tábla az alaptörténet - s már most mondom: a jelek szerint Schmidt Mária intézete (nyilván nem Schmidt Mária) igencsak kiköltekezték magukat az 1.000.000.000 forintból::


"A táblát Schmidt Mária közalapítványa és az általuk alapított Kertész Imre Intézet készítette. Utóbbi létrehozására tavaly év végén adott egymilliárd forintot a kormány."

Gusztus, gesztus. Iti, piti (selypítve):

 


 


MINDEN BARÁTOMNAK, ISMERŐSÖMNEK!
Megjelent legújabb albumom ebben a percben- ezúttal A Magyar Művészetért utóbbi 5 évéről, itt érhető el - díjazottaink az egész Kárpát-medencéből, sőt a távoli nagyvilágból kerültek ki, a magyarok kiválóságai közé tartoznak, erről szól a könyv:

Gubcsi Lajos: Krisztusi korban - Alleglória : 30 éves A Magyar Művészetért Díjrendszer

http://mek.oszk.hu/17400/17494

 

A képen Böjte Csaba - aki e gálán Mátyás király-díjban részesült - felszenteli Hunyadi János szobrát A Magyar Művészetért Szoborkertjében 2014-ben.