Gubcsi Lajos
Hírek A MM Élőtárlata Albumok Díjak Gálák Gubcsi Lajos életrajza - A MM Laudációk Mecenatúra MM-díjazottak Hangoskönyvtár
Szívből is kellene, értelemből is...
November 4.

TUDATVAKSÁG

Nem könnyű szembe nézni a borzalommal, a fájdalommal, a vérrel, az árulással, az üszökkel és a halál borzalmával, sőt: nagyon nehéz, ha rólunk van szó, ha mi vagyunk az áldozat és a hóhér.
1956-ra emlékeze hősiesség, a vakmerő nép, az utcán vonuló bátrak, a diktatúra elleni harc jut eszünkbe, vagyis a győzelem, a szabadság napjai. Az október 23-tól nov. 3-ig tartó időszak. Lelkesítő korszak.
És ma is elcsendesülünk, ha november 4-ének égomlására akarnánk emlékezni, az azt követő napok temérdek áldozatára. Csaknem egybeesik a halottak napjával, szeretteink iránti tiszteletünkkel, lehetne nemzeti gyász mindnyájunk személyes ügyeként, a szívünkben, ugyanúgy, mint Arad a vértanúkkal. Lehetne minden vereségünk mementója és egyben a feloldozás, hiszen ilyen brutális erőfölénnyel néhány nap alatt soha nem gázoltak le bennünket. Trianon, 1944-45 mind véresebb áldozat, mint Mohács, s 1956 a leginkább az: nem katonákat, hanem egyszerű embereket öltek halomra a saját földjükön a kivégző osztagok: szovjet alakulatok. Nem háború volt ez, nem is harc: ez egy nemzet kivégzése volt - azzal a téves célmegjelöléssel, hogy a magyar nemzetet ki lehet végezni.
Az oroszok és a velük együtt érkező más szovjetté tett nemzetek vérben gázolni jöttek. Nem így tanultam annak idején, megmentőknek kellett és kellett volna dicsőítenem őket. Mire megtudtam és felfogtam, mi történt 1956-ban, már elterelték hamis irányba az ismereteimet, meg kellett vívnom a saját belső harcomat önmagammal és a bennem kialakult, 33 éven át erősített képpel. Fel kellett fognom, hogy elárulták saját családjukat, nemzetüket, múltunkat és jövőnket azok, akik - a magyar történelemben példátlan jellemtelenséggel - felajánlották a kötélfonást a hóhéroknak.
November 4. erősebb emléks nagyobb tiszetelet érdemel, mint sok más ünnep. De nem merjük a rangjára emelni, mert önkényt, vért, halált, elviselhetetlen vereséget jelent. Visszavágtak bennünket a gyökereink alá. Onnan pedig nehéz kihajtani. És bárddal vágtak vissza, csonkokat hagyva. Hullottak az embereink a sáncokon, mintha arra születtek volna, hogy tanktöltelék legyenek. És miközben a legnagyobb szeretettel emlékezünk a győzelem reményében harcba szálló forradalmárokra és szabadságharcosokra, a pesti srácokra és a vidéken is gyilkos sortüzek áldozataira, aközben mintha feledhetnénk: minden erőnk ellenére szétszaggattak bennünket - de voltak sokan, akik ettől nem féltek, akik odadobták az életüket értünk.
Nagy szavak: értünk.
Valójában azt sem tudták, kiért. Csak és csupán azért tették, mert mindig vannak bátrak, akik semmit sem latolgatnak, ha meg akarják alázni, ha le akarják igázni, ha tervezetten megsemmisíteni jöttek ide. A szovjeteknek-oroszoknak soha nem bocsájthatjuk meg, amit tettek nov. 4-én. Mindaddig, amíg mi nem gázoljuk vérbe őket Moszkvában a Vörös téren, tartoznak nekünk sok ezer élettel. Eltérően a második világháborútól, nem vesztes fél lettünk egy kilátástalan harcban, hanem állatok által darabokra szaggatott áldozat - ember.
Amikor november 4-re emlékezek, a megvető haragon túl éppen a mi embereink jutnak eszembe. Nem akartak meghalni. Élni szeret mindenki. Halálukat nem ők választották. S nem értünk haltak meg. Magukért. Mert mindnyájan ilyenek voltak: kivételes, pillanat teremtette hősök, akikre nem várt a temetők méltósága és csendje.
Ők voltak a megvert nemzet. Nekünk csak annyi jutott, hogy megpróbáljunk felemelkedni. Mert ha nem tudnánk, az oroszokkal együtt mi is halált osztottunk rájuk - akkor ugyanis tényleg értelmetlen volt kigombolni az ingeket és megvárni a robbanást a testben.
November 4. az egyik legnagyobb ünnepünk, ha nem a legnagyobb. Egyszer az ócska pártoktól függetlenül, az ócska hazugoktól függetlenül, az ócska vásári politikáktól függetlenül fel kellene emelkednünk melléjük. Nem igazán magyar az, aki ebben bármelyik irányból és bármely pózában háttérbe tolja a nemzet egységét - amely nem létezett soha, nem is fog, de amelynek sorsa az, hogy legyenek közösen igaz eszményei, mert különben saját sarában fetreng.
Lehet a vereség is eszmény, ha szeretjük feláldozott hőseinket. Rongyosan, vérbe fagyva, névtelenül, elárulva és cserben hagyva.
Amikor a temetőkre gondolok, nem csupán az enyéimmel beszélgetek. Szólok az övéikhez is: semmi nem pótolhatja elveszítésüket. De olyant tettek, amit mi soha nem mernénk. Halált osztottak magukra ezerszámra, hogy kimentsenek bennünket megalázó vereségeinkből.

További hírek

GALÁNTÁN OLYAN DÍJÁTADÓ ÜNNEPET SZERVEZTEK A Magyar Művészetért díjai, 41. gálánk számára, amely párját ritkítja azon mintegy 40 ünnep között, amelyet a határon túl szerveztünk az elmúlt 31 évben. Hálám a szervezőknek és a díjazottaknak!

https://mail.google.com/mail/u/0/…

https://mail.google.com/mail/u/0/…

Mindent kifejez az egyik nagyszerű díjazott, Jégh Izabella köszöntő beszéde:

„Hiszem és remélem, hogy aki küzd, annak pártfogói mindig magasabb hatalmak.
Nem hagyják elesni, vagy ha el is esik: ott teremnek mindjárt s rögtön felemelik.
És szárnyakat adnak csüggedő lelkének, hogy higgyen, reméljen… hiszek és remélek!“

Írja Pósa Lajos költő 
(Nyomorhoz című verse!)

Díj alapító Elnök Úr! 
Európai - parlamenti Képviselő Úr! 
Elnök Urak! 
Hölgyeim és Uraim, kedves csemadokosok!

Mi hittünk és reméltünk, ezért vagyunk még mindig itt! Ezért tudtunk és tudunk időtálló értékeket létrehozni, mert a Teremtő az, aki estünkből felemel, mellettünk áll és égi édesanyánk, akinek első királyunk, Szent István országunkat felajánlotta, óv és vigyázza lépteink.

Biztos vagyok benne, hogy mi, akiket e nagy megtiszteltetés ért, hogy az Ex libirs díj alapítójától vehettük át az elismerést, valamennyien érezzük, hogy munkánk csupán szélmalomharc lenne a sok-sok önfeláldozó munkatárs és az égiek segítsége nélkül.

Ez az elismerés általunk mindazoknak szól, akik tettek és akik tesznek annak érdekében, hogy anyanyelvünk, kultúránk és hagyományaink tovább éljenek. S nem csak a kultúra területén teszik, hanem a köz érdekében, vagy éppen egyházközösségekben munkálkodnak. Ez az elismerés egyben kötelez is bennünket! Kötelez hűnek maradni hitünkhöz, nyelvünkhöz, örökségünkhöz és tovább adni az utánunk jövőknek.

Mi csemadokosok tudjuk, hogy természetünk vas-tulajdonság: magas szilárdságú, rugalmas, szívós, jól mágnesező. Sőt, ha mágneses tere megszűnik vonzása azon túl is megmarad és még mindig képes másokat vonzani.

Szívós, mert az élet és a különböző politikai erők támasztotta buktatók ellenére is VAGYUNK.

Rugalmas, mert minden történelmi és politikai helyzetre rugalmasan reagáltunk. 
És szilárd, mert elhatározásunkat, hogy szülőföldünkön magyarként akarunk élni és érvényesülni nem ingathatta és nem ingathatja meg semmi sem. 
Ha nem így lett volna és nem így lenne, akkor most nem készülhetnénk arra, hogy a jövő év márciusában méltóképpen emlékezzünk majd meg Szövetségünk 70. évfordulójáról.

Szent II. János Pál szavaival élve: „Az emberiség jövője azokon az embereken múlik, akik az igazság alapján állnak, s akiknek életét áthatják azok a magas erkölcsi elvek, melyek a szívet képessé teszik az önfeláldozásig kitartó szeretetre.“

S azt már én teszem hozzá, hogy érzésem szerint ezek a gondolatok jellemzik a Csemadok-tagokat, mert a csemadok-munkát csak végtelen szeretettel, alázattal és hangyaszorgalommal lehet végezni.

A díjazottak nevében mondok köszönetet a díj alapítójának és mondok köszönetet azoknak, akik bennünket érdemesnek találtak arra, hogy ma itt állhattunk és a díjat, amely nem csak a miénk, átvehettük.

Köszönöm, hogy meghallgattak.


Rólam...
Wikipédián ezen webcímen vagyok megtalálható
https://hu.wikipedia.org/wiki/Dr._Gubcsi_Lajos
Köszönöm mindenki figyelmét most és mindörökké
(a fotó olyan régi első gyermekemmel, Anikóval, valamikor 1973-ból, hogy keveredik benne a Beatles- és Rolling Stones-hatás - pedig én az előző mellett döntöttem)
Gyermekemet pedig láthatóan a nemrégen hozott törvény már akkor is, előre kötelezte arra, hogy gondoskodjon szülőjéről.)

Fel, fel, Üdv, Felvidék!
Közeledünk a nagy gálához: okt. 4-n Galántán tartjuk A Magyar Művészetért 41. gáláját, amelyen 18 Ex Libris Díjat adományozunk - külön köszönetem Mézes Rudolfnak a profi előkészítésért: Az alábbiaknak nyújtjuk át:

Baranyay Alajos, Zsigárd
Borsányi Gyula, Pered
Botka Ferenc, Vágsellye
Hrbácsek-Noszek Magdolna, Nagymácséd
Hrubík Béla, Ipolynyék
Jégh Izabella, Pozsonypüspöki
Stirber Lajos, Komárom
Takács Zsuzsanna, Gúta
Török Alfréd, Léva
Vígh Sándor, Diószeg

Csemadok Deáki Alapszervezete
Csemadok Felsőszeli Alapszervezete
Csemadok Galántai Alapszervezete
Csemadok Nagyfödémesi Alapszervezete
Csemadok Nagymegyeri Alapszervezete
Csemadok Szenci Alapszervezete
Csemadok Vízkeleti Alapszervezete
Terra Hírújság

Az ünnepség második részében mutatják be Csáky Pá Hit és hűség című színművét.


Hogy szép legyen a reggel: elképesztő zene és zenészek. S megemlítem, hogy Salamon Bajának Ex Libris Díjunkat, Balogh Kálmánnak Kodály-emlékdíjunkat adományoztuk a későbbi években

 https://www.facebook.com/kalmanbalogh/videos/2383682141649016/UzpfSTYzNDYxNzI2OTk3ODg5NToxOTIwMjAzMjQxNDIwMjg1/


HIHETETLEN! AHOL MI MAGYAROK VAGYUNK MAGA A VILÁGCSÚCS(ok halmaza)!
Mónus József csaknem 9ö0 méterre lőtte a nyílvesszőt.
Világcsúcsot döntött felesége is
És fia is,László
És tanítványa is, Prokaj Kiara
Laci és Kiara most júniusban vette át Ex Libris Díjunkat, Farkas pedig (Mónus József, A Mester) 2015-ben (ld yuutube-tudósításunkat - 
Mónus József portré
https://www.youtube.com/watch?v=4UZ-WEmbpMg&t=190s
A tudósítás a mostani csúcsokról: https://index.hu/…/…/09/04/monus_jozsef_uj_ijasz_vilagcsucs/

Mindent, de mindent egybevetve - ez a lényeg.

Őszintén szólva nem is tudom, ki ő a sok közül, de az enyém...