Gubcsi Lajos
Hírek A MM Élőtárlata Albumok Díjak Gálák Gubcsi Lajos életrajza - A MM Laudációk Mecenatúra MM-díjazottak Hangoskönyvtár
Szívből is kellene, értelemből is...
November 4.

TUDATVAKSÁG

Nem könnyű szembe nézni a borzalommal, a fájdalommal, a vérrel, az árulással, az üszökkel és a halál borzalmával, sőt: nagyon nehéz, ha rólunk van szó, ha mi vagyunk az áldozat és a hóhér.
1956-ra emlékeze hősiesség, a vakmerő nép, az utcán vonuló bátrak, a diktatúra elleni harc jut eszünkbe, vagyis a győzelem, a szabadság napjai. Az október 23-tól nov. 3-ig tartó időszak. Lelkesítő korszak.
És ma is elcsendesülünk, ha november 4-ének égomlására akarnánk emlékezni, az azt követő napok temérdek áldozatára. Csaknem egybeesik a halottak napjával, szeretteink iránti tiszteletünkkel, lehetne nemzeti gyász mindnyájunk személyes ügyeként, a szívünkben, ugyanúgy, mint Arad a vértanúkkal. Lehetne minden vereségünk mementója és egyben a feloldozás, hiszen ilyen brutális erőfölénnyel néhány nap alatt soha nem gázoltak le bennünket. Trianon, 1944-45 mind véresebb áldozat, mint Mohács, s 1956 a leginkább az: nem katonákat, hanem egyszerű embereket öltek halomra a saját földjükön a kivégző osztagok: szovjet alakulatok. Nem háború volt ez, nem is harc: ez egy nemzet kivégzése volt - azzal a téves célmegjelöléssel, hogy a magyar nemzetet ki lehet végezni.
Az oroszok és a velük együtt érkező más szovjetté tett nemzetek vérben gázolni jöttek. Nem így tanultam annak idején, megmentőknek kellett és kellett volna dicsőítenem őket. Mire megtudtam és felfogtam, mi történt 1956-ban, már elterelték hamis irányba az ismereteimet, meg kellett vívnom a saját belső harcomat önmagammal és a bennem kialakult, 33 éven át erősített képpel. Fel kellett fognom, hogy elárulták saját családjukat, nemzetüket, múltunkat és jövőnket azok, akik - a magyar történelemben példátlan jellemtelenséggel - felajánlották a kötélfonást a hóhéroknak.
November 4. erősebb emléks nagyobb tiszetelet érdemel, mint sok más ünnep. De nem merjük a rangjára emelni, mert önkényt, vért, halált, elviselhetetlen vereséget jelent. Visszavágtak bennünket a gyökereink alá. Onnan pedig nehéz kihajtani. És bárddal vágtak vissza, csonkokat hagyva. Hullottak az embereink a sáncokon, mintha arra születtek volna, hogy tanktöltelék legyenek. És miközben a legnagyobb szeretettel emlékezünk a győzelem reményében harcba szálló forradalmárokra és szabadságharcosokra, a pesti srácokra és a vidéken is gyilkos sortüzek áldozataira, aközben mintha feledhetnénk: minden erőnk ellenére szétszaggattak bennünket - de voltak sokan, akik ettől nem féltek, akik odadobták az életüket értünk.
Nagy szavak: értünk.
Valójában azt sem tudták, kiért. Csak és csupán azért tették, mert mindig vannak bátrak, akik semmit sem latolgatnak, ha meg akarják alázni, ha le akarják igázni, ha tervezetten megsemmisíteni jöttek ide. A szovjeteknek-oroszoknak soha nem bocsájthatjuk meg, amit tettek nov. 4-én. Mindaddig, amíg mi nem gázoljuk vérbe őket Moszkvában a Vörös téren, tartoznak nekünk sok ezer élettel. Eltérően a második világháborútól, nem vesztes fél lettünk egy kilátástalan harcban, hanem állatok által darabokra szaggatott áldozat - ember.
Amikor november 4-re emlékezek, a megvető haragon túl éppen a mi embereink jutnak eszembe. Nem akartak meghalni. Élni szeret mindenki. Halálukat nem ők választották. S nem értünk haltak meg. Magukért. Mert mindnyájan ilyenek voltak: kivételes, pillanat teremtette hősök, akikre nem várt a temetők méltósága és csendje.
Ők voltak a megvert nemzet. Nekünk csak annyi jutott, hogy megpróbáljunk felemelkedni. Mert ha nem tudnánk, az oroszokkal együtt mi is halált osztottunk rájuk - akkor ugyanis tényleg értelmetlen volt kigombolni az ingeket és megvárni a robbanást a testben.
November 4. az egyik legnagyobb ünnepünk, ha nem a legnagyobb. Egyszer az ócska pártoktól függetlenül, az ócska hazugoktól függetlenül, az ócska vásári politikáktól függetlenül fel kellene emelkednünk melléjük. Nem igazán magyar az, aki ebben bármelyik irányból és bármely pózában háttérbe tolja a nemzet egységét - amely nem létezett soha, nem is fog, de amelynek sorsa az, hogy legyenek közösen igaz eszményei, mert különben saját sarában fetreng.
Lehet a vereség is eszmény, ha szeretjük feláldozott hőseinket. Rongyosan, vérbe fagyva, névtelenül, elárulva és cserben hagyva.
Amikor a temetőkre gondolok, nem csupán az enyéimmel beszélgetek. Szólok az övéikhez is: semmi nem pótolhatja elveszítésüket. De olyant tettek, amit mi soha nem mernénk. Halált osztottak magukra ezerszámra, hogy kimentsenek bennünket megalázó vereségeinkből.

További hírek
Mert mindig, míg magyarnak élünk, emlékezni fogunk rájuk - köszönöm a 600. megtekintést

 

https://www.youtube.com/watch?v=CMFdKmjeBRg&t=31s


Gubcsi Lajos Dózsa balladájából a Jelenés részlete

ŐSBEMUTATÓ. - Gubcsi Lajos Dózsa balladájának, a Magyar pokol - 1514-nek a nyitányából, a Jelenésből ad elő részleteket Antal Ágnes és Antal Imre székely énekespár A Magyar Művészetért Díjrendszer 40. gáláján Budapesten. A tudósítást Gubcsi Előd készítette. 
Gubcsi Lajos Dózsa-háborúról írt rock-balladáját egyébként 2014-ben megzenésítette és a szárhegyi Tatárdombon Gyergyóban előadta (mintegy 10-12 szám feldolgozásával) a csíkszeredai Role együttes is. Ökrös Csaba hegedűművész pedig operát írt a balladára - utóbbi egyelőre nem került feldolgozásra, bemutatásra.

 Ma 80 éves Balczó András, a Nemzet Sportolója
És hozzáfűzöm, mert éppen ma gondoltam arra, egy pillanatban, amikor még egyáltalán nem tudtam, hogy ma 80 éves
-szóval ma gondoltam arra, hogy ő a nemzet jelképe, megvan benne minden, ami egy nemzet dicsőségét szimbolizálja.
(a kép 1972-ben készült, amikor Münchenben megnyerte az olimpiát)

 

 A képen a következők lehetnek: 1 személy, túra/szabadtéri


 

 


Őszinte részvétem kíséri a hírt: Meghalt Kerényi Imre rendező. 1988-ban színházi rendezői kategóriában elsőként neki nyújtottuk át A Magyar Művészetért Díjat a Csíksomlyói Passio rendezéséért, amellyel új színpadi kultúrát és témaválasztást teremtett.
Ld. 2000-ben megjelent könyvünk
Gubcsi Anikó-Gubcsi Lajos: 
Aranykönyv - A Magyar Művészetért 
http://www.mek.oszk.hu/01700/01741, 49-51. o.

 

 


Tudósítás a Meghalt, mert magyar - Az ártatlan áldozatok bennünk élnek nevű szoborcsoport felavatásáról
Trianon napján, 2018. június 4-én alapvető jelentőségű emlékművet avattak A Magyar Művészetért 40. gáláján, A MM Szoborkertjében: mindazon tízezrek emlékére, akiket az elmúlt századokban a Kárpát-medencében azért és csakis azért öltek meg irgalmatlan bosszúszomjból a szomszéd "népek", mert magyarok voltak - mert magyarok voltunk, vagyunk. 
Meghalt, mert magyar - emlékmű, szoborcsoport, melyet Böjte Csaba és Kusztos Tibor szentelt fel, és melyet Gubcsi Lajos író,  A MM elnöke állíttatott tucatnyi más történelmi szobor, A MM Szoborkert fő műveként: Melocco Miklós, Györfi Sándor és fiai, Kő Pál alkotásainak együttese. A film-clipet Gubcsi Előd készítette Tischler Zoltán fotói alapján.

Meghalt, mert magyar... A szoborkertünkben
A meghalt, mert magyar - Az ártatlan áldozatok bennünk élnek nevű új szoborcsoportunk felszentelő ünnepén a 7. koszorút a legfiatalabb generációk nevében két sokszoros világbajnok és világcsúcstartó, a távolsági íjász Prokaj Kiara és Mónusz László József helyezte el a Gubcsi Lajos által állíttatott emlékműnél Trianon napján, 2018. június 4-én A Magyar Művészetért Szoborkertjében.
Bővebb tudósítás itt látható 9 percben (Tischler Zoltán és Gubcsi Előd képes beszámolója)
https://www.youtube.com/watch?v=CMFdKmjeBRg&t=2s